Gipszen túl

Reggel szerencsétlenkedtünk egy sort a kórházban. Nem voltak sokan, de aki mégis, az elég rosszul nézett ki, a hétköznapi ember szemével. Sűrűn vérzett, hordágyon feküdt vagy tolószékben várta a sorsát, brrrr.....Egy nővér megkérdezte mi járatban vagyunk, mivel az egyik kezelő ajtajában vertem tanyát. Elmondtam, hogy gipszlevétel, B. főorvos, mire annyit mondott kurtán, hogy várnunk kell. Rendben. Fél 10 körül tényleg megjelent a főorvos, vártam is türelmesen, hogy magához rendeljen, habár papírunk, leletünk, mint olyan, nem volt leadva sehová. Majd kisvártatva, talán 10 perc múlva, anélkül, hogy beteget látott volna, távozott. Akkor még nem tudtam, csak sejtettem, hogy vissza nem jön már aznap délelőtt. 

Majdnem másfél óra várakozás után, miután többeket szépen kértem, hogy valahogy jó lenne, ha megszabadulhatna a leányka a gipsztől, valami infó áramlás történhetett, mert a gipszelős Béla behívott minket, hogy mi várunk gipsz levételre? Igen. Akkor egy fehér köpenyes fiatal leányzó (orvosféle vagy leendő, nem tudom) tekintetétől kísérve, megszabadult Rékám a gipsztől, ami a hét vége óta már nem sokat tartott, megadta magát. Kérdezte is a Béla, hogy nekünk ez a gipsz maradt végig? Teljes gipszet nem kaptunk?  Nem, nem mintha én értenék hozzá, hogy mikor milyen gipsz dukál.

További x idejű várakozás után kiderült, hogy B. főorvos nem látogat le a sürgősségire a mi kedvünkért, hogy műtőbe kellett mennie, más dolga akadt, számunkra örök talány marad. Az ügyeletes főorvos nézte meg Rékát, kért röntgent, majd beszéltük meg a továbbiakat. Rendben volt minden, kérdeztem, válaszoltak, kedvesek voltak. Úszhat, amennyit akar, tornáztatnia kell a karját, csuklóját, könyökét, jövő héten randi az sztk baleseti sebészetén, ahol majd eldöntik, hogy kell e gyógytorna, meddig maradjon a drót a kezében vagy egyáltalán, hogy legyen. 

Kérdésemre, hogy mégis mikor várható, hogy a drót kikerül gyermekem kezéből, azt a választ kaptam, hogy az attól függ. Ha a drót megjelenik a bőrfelszínen, ami valószínű, akkor helyi érzéstelenítésben kihúzzák neki szépen. B. főorvos viszont jövő héttől (gondolom, hisz ma még láttuk futólag) négy hét szabin lesz. Vagyis ha a drót Réka praclijának mélyebb rétegeiben marad, akkor majd a főorvos úr szeptemberben, ha szabadságáról visszatér, kiveszi. Ekkor viszont altatják és kórházi bennfekvés is dukál. Hát szóval  a teljes lezárás a témának még azért odébb van, ezt végiggondolva menetrendszerűen el is szontyolodtam. Pedig azért már legalább nincs gipsz, úszhat, amennyit akar és elkezdhetünk dolgozni azon, hogy a jobb kéz mielőbb olyan legyen mint régen.

Délután itthon felhívtam anyut, elmeséltem, mi újság. Mire ő aztán lehordott a sárga földig. A történetünkből azt szűrte le, egyébként helyesen, hogy nem adtunk hálapénzt a történetben szereplő egyetlen egészségügyi dolgozónak sem. Merthogy ezért nem várt meg bennünket a főorvos, ezért nem is jött le a mi kedvünkért Réka kontrolljára a sürgősségire, ezért az sztk és egyáltalán. Milyen dolog, hogy pont a gyerekünk egészségével játszunk, amikor sebésznek még az is ad zsét a zsebbe, aki egyébként orvosnak nem szokott. Nem vagyunk normálisak. 

Elgondolkodtam. Igazából ez így nem lett végiggondolva, hogy mi bizony megmutatjuk, hehehe és bibibí, nem adunk a dokinak pénzt, keres az eleget. Mert egyébként hálapénz nélkül egészen biztosan nem kerül a számlájára havonta annyit, mint amennyit megérdemel (60 év körüli, tapasztalt, sebész főorvos). Egyszerűen úgy gondoltuk (lehet totál gáz), hogy 30-50 ezer nem igazságos összeg, bár ez nem a legtalálóbb szó erre. Miért kell nekem végigfizetni az egész rendszert és annak minden szereplőjét, ha tisztességes ellátást szeretnék? Egyáltalán, kell? Mindig? Mindenkinek? Béla anyukája úgy nyilatkozott, 40 e Ft-ot csúsztatott B. főorovs zsebébe, aki ezt korához illő rutinnal, könnyedén elfogadta. Egy négy gyermekes anyától, akit nem vet fel a pénz, bár ezen jelzők egyike sem volt ráírva. Nem mondom, hogy rosszul tette, hogy elfogadta (bár valahol igen) valószínűleg csak egy boríték volt a heti/napi sokból.... és azt sem, hogy feltűnt volna a másmilyen bánásmód, amiben Béláék részesültek. 

Mostanra eljutottam odáig, hogy szégyellem, amiért nem készítettem senkinek pénzes borítékot. Bélának, a gipszelőnek, a nővérnek, aki megengedte, hogy a szabad ágyban aludjak a kórházban, nem készítettem a ajándékcsomagot a nővér kollektívának, nem kapott a sebész és az ügyeletes főorvos sem ma reggel a sürgősségin. Hálátlan kutya vagyok. Mert volt egy olyan kósza gondolatom, hogy talán "zsebpénz" nélkül sem részesülünk más ellátásban.  Hogy talán így is lehet, túléljük, minden rendben lesz, meggyógyul a lány. Erre mondta anyu, hogy idióta vagyok, aki a saját gyermeke egészségét teszi kockára néhány tizes miatt....Szálljak magamba, gondoljam végig az elmúlt hetek eseményeit és ami a legfontosabb, mindig legyen itthon boríték és ropogós tízezres, mert ez nyit ki/tart nyitva ma még sok ajtót a magyar egészségügyben. 

Lehet, tényleg hülye vagyok....talán ezen nem is kell sokat töprengeni, nem tudom. Azt sem, hogy azt megérem e, azt a magas kort, amikor eltűnik az eü rendszerből a paraszolvencia. Nem lesz hálás beteg, aki akár százezres nagyságrendben szereti jutalmazni az orvosát, mert annyira hálás és mert megteheti, nem lesz olyan orvos, aki elfogadja, mert megbecsülik a munkájukat és elismerik anyagi téren is. Én ezt úgy szeretném megérni! Addig meg majd.....elválik hogy lesz. 

Tűsarkú és neccharisnya nélkül

Erről már írtam. Nem emlékszem, hogy egy félmondat avagy egy bővített mondatocska erejéig, de valahol bizonyosan említettem. Mély lélegzetet veszek és kimondom: szinte minden nap kurvának néz valaki. Engem, a tisztességben élő családanyát. Olykor többször is. Általában 30-60 közötti pasik. Baromi rossz érzés. 

Délutánonként, ahogy kilépek a cég telephelyének kapuján, nagyjából 100 méter utam van eltipegni a buszmegállóig. (Nem, még mindig nem vezetek, igaz, egy darab autót nehéz is lenne két fenékkel megülni....). A munkahelyem egy ipartelepen van, kívül a város határain. Létezik néhány százméterenként/kilométerenként helyi buszjárat, tűrhető sűrűségben, de ameddig nem erre dolgoztam, nem gondoltam, bevallom, hogy erre tényleg megfordulnak buszok. Itt cégek, telephelyek, üzemek sorakoznak egymás mellett házak helyett. Járda nincs. Akik a város ezen a részén dolgoznak, autóval közlekednek (mint a segédmunkás állományt leszámítva valamennyi kollegám) vagy a merészebbje biciklivel.

Na most 4 és 5 óra után az út igen forgalmas, így olykor egy-két percembe is telik, mire át tudok evickélni az út túloldalára. Ácsorgok ott a szürke táskámmal,általában szövet nadrágban vagy farmer szoknyában, lapos sarkú cipőben (újabban szandálban) és tekintgetek jobbra balra, vajh mikor lesz szabad az utam az áhított megállóba. Az a sok (3-6 db per délután) idióta autós, aki elsuhan mellettem, meg engem bámul. Ki meglepetten, ki még vissza is néz, csaknem elveszítve uralmát járműve mögött, hogy jól látott e....ki rosszallón. A városhatáron kívül áll egy lassan középkorú nő az út szélén. Tuti, hogy örömlány. Ez örömlány?? Ez?? Nem fog éhen halni ilyen adottságokkal? Úristen, már itt is kurvák álldogálnak? Itt tart ez az ország??  Szinte látom a gondolataikat. Merthogy nem rózsaszín a hajam és papagájok sem csücsülnek a fejemen, valamint szuperbombázó sem vagyok, szóval azért nem lehetek feltűnő.

Alig várom, hogy szabad utam legyen és elfoglalhassam pozícióm a megálló kis szigetén, minél közelebb a tábla alatt. Olykor szinte menekülök odáig, nehogy félreértés essék. Legszívesebben egy nyilat tartanék a kezemben állandóan, mely a felíratra mutat. Látjátok, emberek, nem "pillangó" vagyok, csak a nyavalyás buszra várok..... Seggfejek!

Kollégáim vihognak, szerintük túl borúsan látom a helyzetet, az emberek csak azon vannak megdöbbenve, hogy én szerencsétlen azt gondolom ARRAFELÉ járnak buszok is? Hát ott fogok szobrozni ítéletnapig, gyökeret is ereszthetek, tán termést is hozok, madárijesztőnek jó leszek,  mert nem. Máskor azon poénkodnak drága munkatársaim hogy vigyázzak, nehogy egyszer elkeljek.....

Tegnap volt még néhány percem, amíg befutott a buszom, öt óra után pontosan hét perccel. Táskám első zsebébe nyúltam, kivettem belőle a szájfényemet, gondoltam, elpepecselem az időt ajkam ápolásával. Aztán mást gondoltam. Túl merész ötletnek tűnt a számat kenegetni kihívóan, amikor enélkül is örömlánynak néznek. Aztán jött a busz, az én buszom, a drága 12-es. Megkönnyebbültem. Napi öt percnyi örömlány státusz, miniszoknya és tűsarkú nélkül...így színes az élet!

Hogy is?

Van most egy új keksz receptem (Gabriella kalandjai a konyhában-nak hála), diós is, csokis is, zabpelyhes is, amit nagyon szeret az egész família. A minap sütöttem egy tepsivel, mire este hazaérkeztek a gyerekek, nagy volt az öröm. Másnapra is maradt egy kisebb dobozzal, melyre Zalán előszeretettel rájárt még reggeli előtt. Egy szál kis kék alsógatyában szaladgált fel és alá. Fel-kor még volt nála keksz, alá-kor már nem. Kétszer rászóltam, hogy csak semmi keksz reggeli előtt! Minden arra mutatott, hogy megértette, adta a jófiút, leállt a sütikről, ahogy kértem. Egyszer csak belépek a nappaliba és mit látok premier plánban a dohányzóasztal alatt? Egy kék feneket. Nagyon érdekes látvány volt. Léptem még kettőt, és azzal elém is tárult Zalán teljes tevékenysége. Az asztal alatt pucsítva kekszet ropogtatott, mint egy mókus.

- Te, Zalán, mit csinálsz ott az asztal alatt? - mire kisfiam nem zizegett többet a sütivel, kimászott az asztal alól, majd teljes megdöbbenéssel és enyhe zavarban megszólalt.

- Anya, te hogy vettél észre??

 

Nem tudom, tanítottam én neki valaha olyat, hogy az asztal alá bújva láthatatlan lesz, nem emlékszem.

Meglepő felfedezésem az élet rendjéről

Valamikor réges-régen, kerek erdő közepében vettek anyuék nekem egy lakást. Majd egyszer írok egy olyan bejegyzést ebből a nyitó mondatból, hogy valami egészen másmilyen tartalom  kerekedjék ki az ujjbegyeim alól, de most nem a kégli a lényeg. Hanem az eladók személye. Középkorú párt kell elképzelni, 45 körülieket. Az uriember közvetlen, jó humorú,  mérnők ember, a hölgy óvónéni, csöndes, kedves. Együtt neveltek szeretetben egy pici fiúcskát, 3-5 év közötti huncutkát. Pontos kora nem rémlik már, csak a történetük vésődött belém. Egyszer É. valamivel túl a negyvenen állandó rosszullétektől szenvedett, minden baja volt. Tipikus terhességi tüneteket produkált, de mivel túl vénnek ítélte már magát a babásodáshoz, hát tényleg meg sem fordult a fejében, hogy terhes lehet. Valódi sokként érte a nőgyógyásza diagnózisa. Lacika persze megszületett röpke 7 hónap múlva, cseperedett, szülei szeme fénye lett. 

 

Hogy mindez hogy jutott eszembe? Hát úgy, hogy a hétvégén "szembejött velem" a facebook-on ez a kisfiú. Utoljára akkor láttam, mikor annó a helyi víz- és csatornaműveknél átírattuk az új lakás óráját az én nevemre. A városban sem találkoztam velük soha többé. Az óvónéni Réka óvodájából ment nyugdíjba tavaly, mégsem volt alkalmam egyszer sem megszólítani, érdeklődni, mi a helyzet velük. Talán meg sem ismertek volna, ki tudja?  

 

Teljesen ledöbbentem, hogy azóta Misike leérettségizett, sőt, sebtiben fel is vették az egyetemre. Mintha ez valami országraszóló csoda lenne. Azon gondolkodtam később, miért ért ez annyira a meglepetés erejével, hiszen 15 meg 3 az 18, évekkel számolva is, tudom első elemi óta....Misikére meg nem volt ráírva, hogy örökké 3 éves lesz élete végéig. A helyzet az, hogy lassan abba a korba érek, hogy felnőtté válnak azok a gyerekek is, akik már a felnőtt koromba születtek bele. Magyarán szólva már akkor felnőtt voltam, amikor megszülettek, mostanra lassan, de biztosan ők is felnőtté válnak....Mindez új élmény.

 

Hát meglepő felfedezéseket teszek az "élet rendjéről", nem mondom....

Elfogadni, alkalmazkodni, tűrni....

A pszichológusról akartam volt írni. Ahol egyébként nem jártunk. 2 hete azért, mert nyaralt T. (a pszichomókus), múlt héten azért, mert mi nyaraltunk, a héten pedig azért, mert a fiúk nem értek oda....Hoppá! Ez nem volt akármi, muszáj elmesélnem!

11 éve próbálom elfogadni, hogy az uramnak egyéni munkarendje van. Ez sokszor jó, mert ha nagyon muszáj, elvileg bármikor ott tud lenni lényegében bárhol. Nincs olyan, hogy a büdös, paraszt főnöke nem engedi el illetve hogy el is felejthetem őkelmet  egy fix idősávon belül (9-17) Nem tudom eldönteni, hogy így járunk rosszabbul vagy vágyjak arra, hogy Tibi alkalmazott legyen (ezügyben már döntöttem: nem vágyom, nyilván, mert az a csőddel lenne egyenlő, azt pedig dehogyis kívánom neki....)

Kemény ez...Volt már, hogy azt hittem, tudom kezelni azt, hogy Tibi viszont nagyon sokszor NEM ér rá, olykor (amióta dolgozom) szombaton sem. Este 8 előtt SOHA nincs itthon, hétvégi munkát is bevállal, hiszen hétköznap a gyerekek leginkább nála "táboroznak" mostanság. Szerintem ezt egész jól viselem mára már, viszont ha időpontokról lecsúszik, azt nagyon nem. Lehet ezt egyáltalán? Nagy kérdés, mert ez nehéz, baromi nehéz....Amikor a gyerekekről van szó, bevallom, legtöbbször kiborulok.  Pedig tudhatnám már, megtanulhattam volna, hogy hiába. Kár a gőzért, a vitáért, az adrenalinért, a sértődöttségért, keserűségért....

Az történt, hogy kedden 16 órára lett volna Zalánnak randevúja T. nénivel (csak neki néni....fiatalabb nálam nem két évvel.). Negyed ötkor rájuk telefonáltam, hogy mi újság, merre hány méter, mire meglepetésemre kiderült, hogy még nem jártak T.-nél, éppen oda tartanak. Újabb fél óra múlva naivan tárcsáztam a számukat,  mert érdekelt, hogy fél hatra elég e, ha megyek a kispasiért. Akkor telik le kb. a 60 perc? Kiderült, hogy továbbra sem voltak a helyszínen, azaz T. lakásánál. Akkor az agyam elöntötte valami vörös köd. Iszonyú mérges lettem. Mondom, egyébként, halál feleslegesen. De mondom, ezt nem lehet megszokni....nekem nem megy....

Kiderült, hogy az egyik partnernél megcsúszott az időben az én drága uram, és mint oly sokszor, nem ért a pszichológushoz Zalánostul sem 4 órára, sem háromnegyed ötre....Végül sms-t kaptam T-től, hogy mi legyen, Zalánék nem kopogtatnak nála, hiába várja. Szomorúan felhívtam és áttetettem az időpontot másnapra (amit aztán később ismét le kellett mondanom, mert folyik Zalán orra. Semmi komoly, de T. meg mégiscsak kismama, hát inkább nem engedtem Zalánt a közelébe. )

 Közben telik az idő, tikktakktikktakk...T. egyre terhesebb és attól tartok, úgy fog megszülni, hogy végül nem volt értelme a nála eltöltött heteknek. Olyan klasszul elkezdett nyitni felé Zalán, kár lenne.... Illetve, ami ennél nagyobb kérdés, miért nem lehet felemelni a telefont és azt mondani, hé, kedves asszonyom, nem fogok odaérni időben, sajnálom. Kérhetek másik időpontot? De nem. Tiborom csak védekezik, mégpedig azzal, hogy dolgozik,  sok a munkája, nem ért oda és kész. Neki ilyen a foglalkozása.  Ezt el kell fogadni. 

Mit tehet ilyenkor a magamfajta emberlánya? Megmondom. Hasizomgyakorlatba fojtottam a feszkómat. Valamit rosszul csinálhattam, még haloványka izomlázka sem lett tőle. Anyukám a történet hallatán szomorúan csóválta meg a fejét, majd azt sóhajtotta, hogy én soha nem tanulok, miért nem mondok az uramnak fél órával korábbi időpontot, ha 100%-ban késik???? Fél négy helyett simán odaért volna negyed ötre.....Hát mit lehet erre válaszolni? Talán hogy Igazi lúzer vagyok....

Nyaralós családi fotó 2014

Lassan hagyománnyá válik, hogy nyaralás folyamán készül egy családi kép. Amolyan ágyon hasalós, lazulós..... Idén sem volt ez másképp. 

Mondjuk, romlik a morál, tavaly még legalább megágyaztunk.....

Hurrá, nyaralunk! - szerda

A szerdai napunk igen csöndesen telt. A fiúk ezen a napon hosszabban is leruccantak a szálloda wellness részlegébe egy kicsit pancsolni. Addig mi Rékával lustálkodtunk, a játszóházban múlattuk az időt. Ennek kapcsán jöttem rá arra, mennyire változóban vannak nyaralási igényeim, vagymi.....Nem is értettem, mi van velem. Kivételesen nagyon kevés aktivitásra vágytam szívem mélyéről. Legszívesebben egész nap nem csináltam volna semmit. Vágytam csöndre, nyugalomra, egy halom könyvre és hogy az égvilágon semmit ne kelljen csinálni legalább egy napon át. Ez igen meglepő ahhoz képest, hogy korábban el nem tudtam volna képzelni egy programokban gazdag, kirándulós, városnézős nyaraláson kívül másmilyen napokat mondjuk a Balaton mellett....Most vagy öregszem vagy lustulok vagy nem tudom, mi van velem....

Később Zalán is csatlakozott hozzánk, kreatívkodtunk, katicabogarat készítettünk nagy gondossággal. Édes volt Zalán, olyan kitartóan ügyesen dolgozott. Réka annyira nem volt lelkes balkézzel....ő inkább a cimborákra összpontosított, minél több barátot igyekezett szerezni magának. 

Réka olykor a tűzzel játszott, itt éppen a csúszdáról érkezett a matracra. Hajam égnek állt....

Szemtelen perszóna.....

Zalán katicája. Szépséges lett, egyedül készítette.

Ebédre újházi húslevest kértek és tejfölös lángost. Kaptak, persze. 

Zalán duzzog, mert szerinte Réka levesében sokkal több volt a tészta. Sas szeme van mindkét gyerkőcnek, ha arról van szó, mit kap a másik és mennyit....Örök verseny.....

Ebéd után finom fagyi is dukált. Én nem tudom, Réka hogy csinálja, de még a füle is fagyis lett. Mint egy kisbaba.... 

Állatbarátok

Tanszerek

Tegnap este, ahogy jóéjt kívántam Rékának, némi kivárás és a szokásos, ámde soha meg nem unható "szeretlekanya" után azt suttogta bele a sötétségbe. 

- Köszönöm, anya, a tanszereket.... - hát nem édibogyó? Imádom!

Merhogy tegnap délután váratlanul (félig terveztem csak) beszereztük a tanszerek jelentős részét. Tudom, tudom, ez valami, ami rám vall. Még rengeteg idő van a tanévkezdésig, de annyi minden szerepel az iskola által megadott listán, hogy jobbnak láttam elkezdeni most, hogy augusztus végére be is fejezzük. Réka persze nagyon élvezte, végre egy alkalom, amikor pakolhat mindenfélét (no majdnem) a kosarunkba. 

Ahogy a polcok között navigáltam, két odakoncentrálás között eszembe jutott boldogult kisiskolás korom, amikor augusztus közepén anyukám elvitt a város egyetlen papír- és írószer kereskedésébe. Ahol aztán mindent beszereztünk egyszerre. Most is előttem van. Füzetek, ceruzák, vonalzók, filcek, tolltartó, stb....Nem volt hatalmas kínálat, több száz méterre nyúló polcok, de valahogy ami kellett, ott volt.  Otthon szépen fiókokba rendeztem a kincseimet és elégedetten vártam az új tanévet. (Egészen a második hétig, amikor újra visszasírtam a vakációt, de pszt!) 

Beszereztünk lényegében mindent. Csak néhány tételt ugrottam át, amit hirtelen nem tudtam hová tenni (fogalmilag) vagy nem volt belőle megfelelő a készleten. Pl. zöld ceruzából kell egy halom (állítólag), no azt így külön nem vettem. Grafit ceruzából B és HB is került a készletre, háromszög alakú, vastag és vékonyabb fajta is. Igyekeztem minőségi ceruzákat venni, de nem is a legdrágábbakat, nehogy sírógörcsöt kapjak, amikor már a tizedik tűnik el. A végét mindnek kicsit megfaragjuk és belevéssük majd Réka monogramját (DR, hehe...) , ahogy azt az én apám csinálta elemista koromban. Szerintem nem idejétmúlt ötlet manapság sem.

Néhány termékből kettőt is vettem, pl. rögtön 2 rajztáblát, 2 korongos kockát, műanyag pálcikákat. Az összeg így elég magasra ugrott, megközelítette a 20. 000 Ft-ot, Tiboromat majdnem föl kellett mosni. Csak szigorúan a tanszerek némi tartalékképzéssel.....Még szerencse, hogy a tankönyvek ingyenesek lesznek.

Amit még hiányzik.

- teljes tornafelszerelés (kék dressz, fehér zoknik, tornacipő)

- rendelni szeretnék olyan vasalható név címkéket. Amiket majd a ruháiba vasalhatok.

- Jól záródó kulacs, nem árt kettő sem, bár Réka egy teve.

- második számú úszódressz, olcsó papucs az uszodába

- dossziék/"bugyik" rajz órára, bár Tibi ígért nekem mindkettőt

- mi még? 

- íróasztalra ceruzatartó (lehet megteszi egy kisebb virágcserép is)

- üzenő füzetnek egy sima füzet és egy ugyanolyan környezet órára

- zöld ceruzák

- egy normális logikai készlet (amit vettem nagyon ócska belül, bár talán ez Rékát nem fogja felzaklatni)

- más tényleg nem jut eszembe, jól állunk.

Réka kapott az íróasztalára fehér olvasólámpát is (maga választotta), így aztán boldogan rakosgatta a frissen beszerzett iskolás holmikat egyik fiókból a másikba a lámpafényben. Aztán a másikból az egyikbe...ki az asztalra, be a táskába, vissza fiókba. Elvolt a leányka.

Az iskoláig még van hátra bőőőő egy hónap, a gipszből pedig már csak 10 nap. A gipsz erősen foszlik (illetve rajta a géz), folyton reparálásra szorul, nagyon várjuk, hogy levágják Rékáról!!!!

Hurrá, nyaralunk! - A Berekben

Másnap reggelre Réka orcáján megjelent egy 20 forintosnyi szúnyogcsípés nyom. Ami rapid ütemben növekedett, délutánra egészen eltorzult tőle az arcocskája. Mintha hörcsöggé kezdett volna átalakulni és a pofazacskójában rekedt volna egy egész dió. Addigra nem volt olyan pénzérme, ami leírta volna a bőrpír nagyságát....Hiába, mi nem nyaralhatunk úgy, hogy bizalmi viszonyt ne építsünk ki a helyi patikussal....(Tavaly ugye mindkét gyerek beteg volt, mire Sümegre értünk...még a gyermekorvost is megismertük, sajnos)

Patikárosné (kezdetben morcos, később beszédes helyi lakos) ajánlott zselét csípésre, de azon már túl voltunk, rá sem hederített a RékaArc. Adott hát kálcium pezsgőtablettát, melyet három napon keresztül nyomattunk. Hétfőn csípte meg valami (vagy keddre virradó éjjel) és péntek reggelre tűnt el az egész abszolút nyom nélkül. Valami fertőzött/permetezett szúnyog csíphette meg? Amíg hörcsög üzemmódban létezett, akadt aki kíváncsian-fürkészőn megnézte szegény Rékát, máshogy, ahogy ahhoz hozzá vagyok szokva. Főleg az étteremben. Szerencsétlen kislány, karja törve, arcában valami daganatféle....Részvéttel pislogtak a szüleire....

Kedden a Kányavári szigetre látogattunk, ha jól emlékszem, a Búbos vöcsök tanösvényen trappoltunk végig. A helyszínre érve egy bajuszos hölgy elkért tőlünk 380 ft-ot /óra a parkolásért. Mivel más belépő nincs, ezt lenyeltük, bár kilépéskor újabb 400 Ft-unk bánta a túrát. Jómagam lelkesen nekiduráltam volna magam a kb. 2 kilométer hosszú ösvénynek, ám éppen ebédidő volt akkorra és mivel a Dedek meglehetősen hiányosan táplálkoztak reggelente, hiába a terüljasztalkám, hát ebéddel indítottuk a programot. Bevágtak egy felnőtt adag gyrost ketchup-pal kettecskén. Mi Tiborommal csak hűs ásványvizet kortyolgattunk, a kiadós reggeli nálunk még eleven élt gyomrunkban. 

Ahogy mindenki elégedett és jóllakott lett, felsétáltunk a fa hídra, ami kb. 10 éve épült/felújítódott. A szigeten összesen 250 madárfajt figyeltek meg eddig, bőven láttunk szárcsákat, gémeket nyugodtan táplálkozva a nekik térdig érő vízben. Kicsit olyan volt, mintha a Tüskevárba (gyerekkorom kedvenc, rongyossá olvasott irodalma) csöppentem volna ott a berekben. Hosszan elidőztünk a hídon, figyelve lenn a Kis-Balatonon úszó tavirózsákat, madarakat, hogy a végén Réka megfenyegetett, hogy ha még egyszer meg találunk állni a hídon, ő bizisten nem tudja, mit csinál. De hát olyan nagyon szép volt ott!

 

Maga a tanösvény a gyerekek számára szerintem fárasztó volt, legalábbis a kb. 29 fok melegben. Az ötödik tájékoztató tábla után meg sem álltak, hogy megvárják, míg elolvassam, mi áll rajta, a tizediknél a hideg rázta őket tőle. Talán Zalán jobban élvezte a sétát. 2 km oda, 2 vissza... Rékáról nem is készült értékelhető fotó...lényegében végignyafogta az egészet. Í
Emígyen:

 Visszafelé a szúnyogok is megtámadtak bennünket, szúnyogriasztó ide vagy oda....Én élveztem a sétát, főleg az árnyas fák alatt. Nem éreztem, hogy terhemre lenne az egész. A kilátó (nem az egyszintes, az megvan) sajnos éppen építés alatt van, csak az alapjait csodálhattuk meg.

Zalánnal, akire rá van írva, hány éves, el ne felejtse.

 

Ahogy kellőképpen lefáradtunk a Kányavári sziget szépségében, várt ránk még egy állatsimogató is, amely pár száz méterre található a szigettől. Nehéz eltéveszteni méretes kapuját. Valamikor mezőgazdasági TSZ lehetett, amely láthatóan csődbe ment valamikor a nem túl  távoli múltban. Valaki megvette, hasznosítja, többek között állatsimogató céljából. Sajnos nagyon érződik rajta a pénzhiány, az elhanyagoltság, eladó is az egész terület, úgyhogy számomra inkább szomorú élmény volt ez a látogatás.

A bejáratnál egy  barátságos puli fogadott bennünket. Mire megvettük a jegyeket, addigra elnyúlt az ajtóban, mint egy kissé vastagabbra sikeredett szőnyeg. Voltak kacsák, tyúkok, libák, még egy mini tó is rendelkezésükre állt a pancsoláshoz. Az egyik istállóban kaptak helyet a kismalacok, töménytelen kisnyuszi a gyerekek legnagyobb kedvencei (minden méretben és színben, mintában) egy jámbor kisborjú, valamint kettő ló, akiket éppen pedikűröztek a gazdák. Kecskék, mangalicák és bivalyok zárták a sort, de persze a teheneket és lovakat is muszáj volt megnézni. Melegünk sem volt, mert a tűző napon egyszer csak eleredt az eső. Először el sem akartam hinni, hogy ilyen van. Egyszerre áztunk és száradtunk.

Habár számos kézzel írott felirat hírdette egészen egyértelműen, hogy az állatokat csak a pénztárnák kapható csemegével lehet etetni, a felnőtt lovakat még azzal sem, hogy összezavarodjunk, itt-ott nagy halomban állt a friss lóhere a karámok, ólak mellett. Mire bevillant a számos kis felirat értelme a gyakorlatban is, a gyerekek (akik még hivatalosan nem tudnak olvasni) megetették a mangalicákat a lóherével....Nem egy egész kazalnyival, de nem sajnálták tőlük az eledelt egyáltalán. Szerencsére nem tolt le bennünket senki, hogy tönkre tettük az állatok diétáját....

Cirmos cica, gúnár, páva és szamár nekem már kimaradt, a gyerekek fáradhatatlanul megcsodálták minden. Én kitántorogtam a parkolóba a melegben (közben elállt az eső) hogy igyak egy kis forró limonádét vagy meleg jeges teát, ami volt még az elemózsiás táskánkban. 

Este zenés műsort kaptunk a vacsora mellé (innestől fogva minden este). A gyerekek nagyon élvezték és klasszul lehetett zsarolni őket, hogy csak akkor libbenhetnek a táncparkettre, ha megették a vacsorájukat. Na jó, olyan nem volt. Ha megették legalább a husit, amit szedtem nekik. Ezt általában 4-5 szeletke dinnyével fojtották le, a desszert sosem izgatta őket, bár elég sok minden palettára került az esték folyamán. Mi, felnőttek, persze nem tudtunk ellenállni a 3-4 fogásos terüljasztalkámnak, esténként mindig olyan nehezen másztunk fel az első emeleti szobánkba, álmoskásan, fáradtan, jóllakottan.....

 

Hát ennyi jut eszembe hirtelen a keddi napunkról.

Hurrá nyaralunk! - Rezervátumos

Hétfőn a gyerekek belekóstoltak a játszóház hangulatába, és hallani sem akartak sem strandról, sem medencéről. Réka persze hiába is lett volna lelkes (nem volt az). Valamikor délután azért sikerült eljutni a közeli Bivalyrezervátumba.

A lovaskocsis "túravezetést", ami kb. fél óránként indul, éppen lekéstük (nem is mi volnánk), így aztán gyalogosan barangoltuk be a tanösvényeket. A bivaly, mint olyan hazánkban őshonosnak számít és a Kápolnapusztai Rezervátum egy remek hely arra, hogy közelebbről is megismerkedjünk a bivalyokkal, az ő kis életükkel. Na persze annyira nem közelről, villanypásztor választja el őket tőlünk, látogatóktól. Én nem láttam ezzel kapcsolatban semmilyen figyelmeztetést és sima madzagnak tűnt az az izé a kerítésben, úgyhogy egy óvatlan idióta pillanatban megragadtam a madzagot. Innestől fogva messzire elkerültem minden kifeszített zsineget, nem volt probléma. Kaptam a képembe egy kis áramot. Nagyon fura élmény volt, a jobb kezemen hatolt be az áram és némi zsibbadást keltve a jobb lábamon is távozott. Pislogtam párat, majd meggyőződtem róla, hogy nem, még nem hagytam el az árnyékvilágot....

Tibi megjegyezte, hogy na, még szerencse, hogy nincs szívritmuszavarom, most lehet, hogy itt halnék meg, Zalában, a 28 fokban, családi körben. Ezt Réka valahogy félre érthette, mert keservesen el kezdett sírni, hogy neki meg fog halni az anyukája. Szörnyű volt. Ott volt az a gyönyörű táj, ballagtak békésen jobbról balra a bivalyok. Kék volt az ég, lágy szellő lengedezett, a lány meg zokogott az ölemben. Teljes volt az idill. Még kép is készült.

Rólam nem egy szépségdíjas kép, Rékát kell nézni! Azok a szomorú szemek!! Ekkor már meg volt vigasztalva

Nem sokkal később Réka csalánba lépett. Fogalmam sincs, hogy és mikor. Hihetetlen mennyiség burjánzott mindenhol, de túl a villanypásztoron. Az ösvényen nem sokat láttam, mégis sikerült neki térdtől bokáig csalánkiütésesnek lennie. Még szerencse, hogy előző nap, valami isteni megérzés folytán vettem a patikában Fenistil-t, így nem sokat szenvedett szegényke. 

Itt történt az is, hogy Rékát összecsípték a szúnyogok, de ennek aznap még nem volt jelentősége. A dagonyázó tónál két üsző csak a mi kedvünkért, gombnyomásra besétált a vízbe és jólesően belefeküdt. A német turisták el voltak ragadtatva. A kilátóba felmászva láttunk nyulat, mókust, gémet (?) és jópár biciklin túrázó külföldi emberkét a távolban. Jobban belegondolva, lehettek éppen magyarok is...

A tanösvény vége felé egy mező tárult elénk, ahol nyüzsögtek az ürgék. Csak pár percet kellett csöndben ücsörögnünk és nyitott könyvvé vált kis életük. A gyerekek persze nem bírták ki, hogy némán örvendezzenek minden egyes cikázó kis állatnak, úgyhogy egy idő után inkább távolabb szaladgáltak, nem az orrunk előtt. 

Kisborjút is láttunk, akit betegsége miatt kiközösítettek, de azóta meggyógyul, így hamarosan az övéi között lehet. Zalánnak nagyon megtetszett és mivel szabadon volt, a gondozói (három kamasz fiú) megengedték, hogy megsimogassuk a kicsit. Erre nem megkergette Zalánt?? Volt egy pillanatnyi bikaviadal feeling-em...aztán meg a bűntudat örvénye, hogy na...jól vigyázunk a gyerökre. De végül nem lett baj, csak mindannyian megijedtünk egy picurkát. Főleg Zalán, de nagyon leplezte. Visított, mint a kismalac, közben azt ordította: "Nem fájt! Nem fájt! Tegyél le!" - merthogy védelmezőn magamhoz öleltem, gondoltam, az kell a minipasinak. De nem, rosszul volt teljesen, a méregzsák énje vegyült az ijedt kisfiúval....Hát időbe telt, míg megnyugodott. 

Szóval engem megrázott az áram, Réka csalánba lépett, Zalánt majdnem felöklelte egy mini bivaly....El is gondolkodtam, hogy mi jöhet még? Vajon Tibire mi vár? Abban biztos voltam, hogy a sétarepülésről a Kis-Balaton felett a Cesna-n mindenképpen lebeszélem. Még a végén lezuhan!!!

Mindent összevetve klassz volt, érdekes volt a rezervátum. Jó dolguk van itt a bivalyoknak, szó se róla!

Kilátóban

Szürke marhán?

Variáció egy témára :)

Tanösvényen bandukolva

Édi, nem? 

Idilli kép áramütés után

Dagonyázó csajok

Hurrá, nyaralunk! 1.

Nagyon rezgett a léc, hogy itthon maradjunk és veszni hagyjuk a foglalót....Volt, hogy nem láttam értelmét az egésznek. Hiszen egy FÜRDŐVÁROST néztem ki nyaralásunk helyszínének, azon belül is a Vízipók Élménybirodalmat....Micsoda élmény lett volna mindkét gyereknek! Így utólag már pontosan tudom, amiben egy hete még csak bíztam. Ám végül Réka gipszben maradt, úgy hozta az élet. Vajon így is érdemes elindulni? Az utolsó két napig nem volt biztos. Ám végül a gyerekek meggyőztek. Vágjuk magunk autóba és majd lesz valahogy. Az bizonyos, hogy együtt leszünk, pihenünk, kikapcsolódunk.

Vasárnap indultunk volna. Pénteken, miután kialudtam magamból a két nap kórházat, gyermeki ártatlansággal rádöbbentem, hogy egyetlen táskánk sincs itthon, az összes anyuéknál dekkol, kb. 20 km áthidalhatatlan távolságban. Bőröndök, sportszütyők...MINDEN. Kutathattam én a lakásban az ágyak alatt, a gardróbban, sehol semmi. No sebaj, kérünk kölcsön, veszünk újat, megoldjuk, első akadálynál nem hátrálunk meg!

Szombaton Tiborom túlterhelt idegállapotban nem ért rá a világon semmire (készülődni, vásárolgatni) még össze is vesztünk ezen, repültek a tányérok, rúgtuk a port rendesen....Végül vasárnap délben sikerült eljutni egy üzletbe, mely árult soksok bőröndöt, ,egy másikat kaptunk kölcsön, harmadiknak meg ott volt Tibi egyedi illatanyagokkal dúsított karate sporttáskája, szóval délután három órakor kigördült a Tojó (Toyota) az utcánkból.  Pont, amikor már a szobát is elfoglalhattuk volna Zalakaros szép városában. A gyerekek lelkesen lengették zsebkendőiket. 

Sima utunk volt, leszámítva, hogy Réka eleinte fél óránként megkérdezte, hogy mikor érünk már oda. A tizediknél megkértem, hogy maradjon csöndben. A 15. nél felkértem, hogy négy szót vegyen ki a szótárából. MIKOR, ÉRÜNK, MÁR, ODA. Merthogy ilyen magyar szavak NINCSENEK. Nem izgatta, úgyhogy a 18. kérdése után hátrafordultam és farkasszemet néztem vele. Nagyon morcos voltam. Én nem ilyen viselkedéshez vagyok szokva. Enyém gyerekek ugyanis híresen jó utazók, élvezni szokták a kocsikázást és nehogy már a kor előrehaladtával ez rossz irányba változzon! 

Szerencsére, vagy nem, ekkor viharba keveredtünk, a gyerekek többé nem unatkoztak. Dörgött, villámlott, mintha dézsából öntötték volna. Az ablaktörlő szédületes ütemben próbált kitekintést biztosítani nekünk az útra. Tiboromat ritkán látni olyan kétségbe esettnek, mint amilyen akkor volt. Én meg majd megszakadtam nevettemben, ahogy azt figyeltem, Tiborom minden pillanatban azt várja, hogy a hatalmas zivatarban mindjárt elrepülnek imádott autójának az ablaktörlői. Amikor a gyerekek születtek, fele annyira sem volt feszültségben, mint akkor. Hát én sírtam, a nevetéstől. Kár, hogy nem vettem videóra. Szomorkás napokon is kisütne a Nap felettem. Percekkel később aztán megkomolyodtam, mikor már csak hatvannal csorogtunk az autópályán, izgalmas átfolyásoktól hemzsegett az út és Tibi azt elemezgette lázas izgalomban, hová fog megcsúszni az autó, ha egy ilyen átfolyáson nem éppen a szokásosnak megfelelően jutnak túl a kerekek. 

Végül pontosan három óra autóút után, két pisiszünetet beiktatva megérkeztünk célállomásunkra. Hurrá! Okozott némi nehézséget a szálloda bejáratának megtalálása, egészen pontosan két egész kört tettünk az épület körül, közben iszonyú idiótának érezve magamat, mire a főbejárat meglett. De meglett és ez volt a lényeg! A gyerekek oda és vissza voltak az örömtől. Hurrá, nyaralunk, hurrá, nyaralunk! 

Akkor még idegen volt a hely is (nekem legalább 2 nap, mire "belakok" egy szállodát), nem is nagyon voltam biztos abban, hogy jól fog sikerülni ez az egyáltalán nem olcsó nyaralás. De...reméltem a legjobbakat. Budmil hátizsákomból a hűtőbe pakoltam 5 üveg almás cider-t (a kedvencem, ritkán engedem meg magamnak, de nyaraláskor kötelező), néhány sört Tibinek, jegesteát és citromos sört, csak úgy és rögtön szebb fényben láttam a világot. 

Ez volt tehát a nulladik nap. Nem nagyon meglepő módon, aznapi élményeinket nem örökítettük meg fotón. Vagy legalábbis nem tudok róla.

Már csak ilyenek.....

Tegnap este séta közben megálltunk megcsodálni egy kiscicát. Fekete-fehér, hosszú szőrű fajtát. Felnőttek is köréje gyűltek, olyan kis helyes volt. Egyikőjük megszólította Rékát:

- Hát te mit csináltál a kezeddel? - Réka hozzászokott az elmúlt hetekben az ilyen és ehhez hasonló érdeklődő kérdésekhez és ezzel egyenes arányban egyre rövidültek a  válaszai is. Mára eljutottunk odáig, hogy nem is válaszol (onnan, hogy "Leestem a mászókáról az oviban."), amit persze nem helyeslek, bár igazán hibáztatni sem tudom érte.Megfigyeltem, ha kedvesen érdeklődnek, hasonló kedvességgel válaszol.

Negyed órával később egy kiskutya akadt az utunkba, akit szintén muszáj volt legalább a tekintetével megsimogatni a leánykámnak. Igazából éppen Zalánra figyeltem, mert szélvészként rohangált a téren. Egyszer csak egy amolyan megrovó, elmarasztaló mondatra kezdtem hegyezni a fülem.

- Neked meg mit történt a kezeddel? Eltörted? - a kiskutya gazdája méregette Réka gipszét. Mintha Réka legalábbis felmászott volna a mászókára és szándékosan levetette volna róla magát, mert másra sem vágyott, csak 1-2 hónap gipszre. A mihaszna, rossz kölke! Olyan érzéketlenek tudnak lenne a felnőttek! 

Persze amikor Tibinek mindezt felvezettem, csak annyit felelt, hogy én vagyok a túl érzékeny, az emberek meg már csak ilyenek....No, ez igaz is.....

Még pont két hét gipsz....

Finom, szolid rettegésben várom egyébként a gipszlevételt követő röntgent. Réka ugyanis nem mondanám, hogy nagyon kíméli a karját. Az igaz, hogy ügyesen fel van neki kötve és egyebek....De tegnap például elesett a saját lábában a lépcsőn, múltkor egy fűcsomó bizonyult nagyon útban levőnek őkelme lábának. Úgy remélem, hogy ezek a "százasszögek" végzik a dolgukat.....

Kórházi hangulatképek

Nem jutott eszembe fényképezőgépet vinni a kórházba, Tibit pedig be sem engedték az osztályra..... Viszont a tablet velünk volt, Réka pedig olykor unatkozott, hát olykor fotóztunk. Amelyiken nincs rajta őkelme, azokat a képeket mind ő készítette SK.

MiniDíva gipszben, infúzióval, otthoni pléden kotlóstyúkot játszva. Még műtét előtt, de már igen éhesen. Nagyjából fél óránként jártunk a vécére pisilni 50 méterre arrébb. Élmény volt. Hogy most a vécére járás hogy jön ide, ne kérdezzétek! Ez ugrott be, no.

Az egyszemű fecskék. Hiába mondottam volt Rékának, hogy a MÁSIK szemük a MÁSIK oldalon találtatik, Rékán nem tudtam meggyőzni. Szerinte a csőrük állása másra utal, súlyos fogyatékosságra. Odakinn parti fecskék "vijjogtak" virradattól pitymallatig, szóval fecskével tele volt minden.

A szomszéd ágy. Ezen hevertem én 3-3 órát két napon át. Az ablakokon túl másik kórterem, azon túl játszószoba, azon túl megint kórterem és íííígy tovább....

Hihihiiii....mindjárt megyek a kés alá! Ez annyira vicces, ugye, anya? 

AZ a bizonyos szék. Melyen az idő java részét töltöttem. Itt kínomban elloptam a szomszéd ágyhoz tartozót is. 

Műtét után másnap nehéz volt ágyban tartani a csemetéket. Éppen irányt mutatok a leánykának. ODA tessék feküdni, de izibe'!

Limonádé csöpögött a vénájába.... Réka szerint.

A kórházi pizsama. Réka sírva fakadt, amikor ráadtam. Könyörgött, hogy vegyük le. Megtettem, mert túl sűrűn jártunk a vécére. A nadrágba éppen kétszer belefért volna, egyetlen másodpercig sem maradt meg nádszál derekán. A felsőt pedig a gipszre és "pillangóra" tekintettel maximum a vállára teríthettem volna. Műtét előtt muszáj volt felvenni, mert csak "kincstári" pizsiben mehetett a műtőbe. Később valahogy eltűnt a pizsi  az ágy végéből....

A táska, ami mindig mindenhová kíséri mostanság Rékát. Kórházba is, naná. Sőt, kórházon belül is MINDENHOVÁ. SzomszédNénitől kapta, selejtezés után. Az igaz, hogy én is vettem neki egy ennél - szerintem - sokkal szebbet, vadonatújat, de mit lehet tenni, neki ez tetszik, a régi, a pici, amit kidobtak volna....

Béla és én első nap, nem sokkal becsekkkolás után. Szemben az orvosi szoba, ami éppen raktár? Vagy valami olyasmi. 

Akartam még írni mozgó, enyhén kiálló Réka (banya)fogról, ezzel kapcsolatos borítékolható szorongásomról....postán megérkezett diákigazolványról (ennek van már vagy egy hónapja) és pszichológussal történt e-mail váltásról, de majd legközelebb! 

Műtét után, másnap

Ha őszinte akarok lenni, rettegtem az éjszakától. Ücsörögtem azon a pici széken, lassan éppen 12 órája és még a hátradőlni sem tudtam támla híján. Az egyetlen bútor a közelemben, az éjjeliszekrény gurulós volt. Ahogy neki tehénkedtem volna, máris sértődötten arrébb döccent. Gondoltam arra is, hogy az otthonszagot árasztó plédet a földre terítem, érdekel is engem, és azon próbálok aludni néhány (akár csak egyetlen) órácskát. Viszont eszembe jutott nőgyógyászom valamikori megjegyzése a "földönszüléssel" kapcsolatban (nem, nem én vetettem fel), hogy itt (kórház) bizony olykor még csótányok is szaladgálnak.... Másrészt a kérdéses takaró Rékát borította, ő szimatolta jólesően, mielőtt elszunnyadt. Már csak nem szedem le róla...

Átkukucskáltam diszkréten a szomszéd szobába (oldalt falak helyett ablakok ásítottak) ott hogyan csinálják a kreatív (?) anyukák. Hogyan legyek magyar női Bear Grylls? Persze neki könnyű (Mr. Grylls-nek), ki van képezve és még stáb is kíséri. Szerintem 3 napot is végigülne a Hetényiben azon a széken, ami nekem volt kijelölve. Engem viszont más fából faragtak, ezen hirtelen nem is lehetett sokat változtatni.

Kémkedésem eredményeként azt láttam, hogy az anyuka felkucorodott a kislánya mellé az ágyra. A másikat nem tudtam kivenni a félhomályban sem. Túl szemtelenül kellett volna átleskelődnöm. Mindegy is volt egyébként. Az biztos volt, hogy a frissen műtött karú Réka mellé én nem tudok leheveredni. Nem volt annyi hely. Réka egyébként is egy teknőben feküdt a matrac közepén, nekem max. az ágy széle maradt volna, azon meg szerintem képtelenség aludni. Persze, van az a fáradtság....Végül a Réka által nem használt takaró huzatából, a pléd végéből csináltam magamnak egy párnaszerűséget és arra dőltem le. Várható volt, hogy a derekam be fog állni egy idő után, de akkor ez egyáltalán nem érdekelt, már szédelegtem a fáradtságtól.

Azt álmodtam vagy képzeltem, nem is tudom pontosan, hogy a műtő ajtaja, mely mögött Rékát összerakták egyszer csak kivágódik, majd mint egy lassított felvétel, visszhangzó léptekkel kimasírozik rajta a műtős zöldbe öltözött Dr. B. Ajkán széles mosollyal, diadallal, haját összekócolja a szél vagy huzat, ki tudja...mint az amerikai filmekben életmentő műtétek után. Odáig már nem jutottam el, hogy meg is álljon előttem és tájékoztasson a dolgok állásáról, mert arra riadtam fel hogy görcsöl a hátam, a derekam és a nyakam nagyjából egyszerre. Nahát....újratervezés. Fészkelődtem ott szerencsétlenül, egyre kevesebb ötlettől vezérelve, mire egyszer csak megakadt a szeme rajtam az egyik nővérnek. Az, amelyik Rékával birkózott a műtét után és amelyik nem látta Réka fájdalmát, csak a hisztit. Azt hiszem, J.-nek hívták. Jól tettem, hogy nem ugrottam a torkának, mert emígyen szólt:

- Feküdjön le, édesanya arra az ágyra. Feküdjön csak le.- intette a harmadik, este óta megüresedett ágyikóra. - Hosszú lesz még az éjszaka....Majd öt órakor ébresztem. És ne tudjon róla senki, ha kérdik, a széken aludt! 

Hát régen örültem ennyire egy ágynak, pedig még Cardo matrac sem volt benne.  Egészen fantasztikus érzés volt kinyújtózni rajta, végre vízszintben voltam. Maga a gyönyör és a tökéles boldogság pillanatai lüktetett minden porcikámban, hehe.... Az órára pillantottam, hajnali két óra volt. Nem sokkal később elsötétült a folyosó, gondolom, a nővérek is leheveredtek egy picit pihenni. Valamelyik egész hangosan horkolt. 

Öt óra után öt perccel ébredtem fel csak, mintha belém építettek volna egy vekkert. Kicsit kótyagosan rendbe tettem magam, azon morfondírozva, hogy lám, nekem cirka 2-3 óra alvás nem sokat jelent, mi lett volna, ha az egész éjszakát ébren töltöm? Szerencsére, tükör az nem volt a szobában. Visszatelepedtem Réka mellé a kisszékre, figyeltem, ahogy alszik. Egész éjjel nem ébredt fel sem fájdalmában, sem másért, pedig előző nap dél óta nem evett, nem ivott, (leszámítva az infúziót), fájdalomcsillapítóért sem kiáltott, milyen jó ez!

Fél hét tájban már teljes nappali élet folyt az osztályon. Csak úgy kapkodtam a fejem. Nővérek jöttek, mentek, érdeklődtek, megágyaztak (ott ahol én aludtam). Megérkezett a festő és segédje is, hogy tovább folytassa a folyosó és egyes kórtermek festését. A reggelit kopogó szemekkel vártam. Előző napi mérlegem kettő mini kakaóscsiga (saját gyártás) és a vacsorára elfogyasztott két szelet májkrémes kenyér volt. Jelzem, ez utóbbit úgy ettem, ahogy Réka megkapta a bódítóját, mint a legfinomabb különlegességet egy elegáns étteremben...Az előző nap elfogyasztott saccperkábé kalóriamennyiség ismeretében perverz öröm járt át. Na, legalább fogyok pár dekát. Nem fog ártani. Valószínűleg Tibi is erre gondolhatott, amikor este nem lepett meg egy fél pizzával vagy Mekis kajával. Az én drágám mindig csak rám gondol.....

9 óra körül (saccperkábé) újra jött értünk egy beteghordó, hogy levigyen bennünket röntgenre, majd dr. B.-hoz. Azt gondoltam, majd a röntgen is ott lesz, a sürgősségi ambulancián, a dokitól jobbra öt méterre, de nem, a földszinti röntgen-uh duó várójában csüccsentünk le. Azaz vegyültünk járóbetegekkel, urológiáról és neurológiáról legurított páciensekkel. 

Egy pillanatra összezavarodott a beteghordónk, megtorpant az ajtóban és rámeredt. Pontosabban egy cetlire, mely szerint aznap a röntgen nem működik. Benyitott, eltűnt az ajtó mögött, majd kidugta a fejét és egy határozott mozdulattal letépte az elnézést kérő papírost....Itt hamar végeztünk, Réka egyedül helytállt odabenn. Én kinn vigyáztam a tőle elválaszthatatlan ridiküljére, mely tömve van PlayMobil mini állatokkal és egyéb fantasztikus, féltve őrzött kincsekkel. 

Innen, immáron kezünkben (illetve a beteghordó kezében) a röntgen felvétellel, tovább masíroztunk a sürgősségire, ahol - már megtanultuk - dr. B. szokott eltölteni legalább egy fél órát, órácskát, gondolom, betegektől függően. Ülőhely nem volt hátrább, elöl pedig egy vérbe borult fejű fiú feküdt egy hordágyon, ellátásra várva, ami elég elborzasztó látvány volt. Szóval inkább csak úgy kóvályogtunk dr. B. rendelője előtt, hogy majd lesz valahogy. Egy házaspár tőlünk jobbra nagyon megörül Rékának, lelkendezve újságolták gyermeküknek, hogy Rékának ugyanolyan gipsze van, mint az ő csemetéjüknek. Azt azért reméltem, őket nem kellett műteni...de ezt már nem tudtam nekik elmondani, mert a beteghordó behívott bennünket B. főorvoshoz. 

Még csak a küszöbön jártam, a kék függöny össze sem csukódott mögöttem, máris belekezdett mondandójába. A fény felé fordította a felvételt, mutatta, hogy itt a Réka keze, ott meg a drót, minden szupi és jó. Valójában elmosódottak a szavak az emlékeimben, annyi maradt meg tisztán, ahogy kimondta: újra egyenes az a csont. Ennyi volt a lényeg. Néztem a szögeknek tűnő drótokat, mindkettőt és ámultam. Hogy hogy tette bele azokat Rékám kezébe, hogy rögzíti ez a csontokat, nem firtattam, ott és akkor ez nem merült fel bennem. A lényeg, hogy egyenesben vannak a dolgaink. Átvitt értelemben és ténylegesen is. Doktor úr elmondta, hogy holnap mehetünk haza, 11 óra körül, ha megkaptuk a zárójelentést. Három hét múlva gipszlevétel, rá egy hétre drót eltávolítás. Az újabb egy napos bennfekvést jelent majd, reggel becsekkolunk, délután hazamegyünk. Allig várom! Érdeklődött, hogy mi lesz a nyaralással, megbeszéltük, hogy ott a helyünk, kész!

A gipszelőben megint Béla volt szolgálatban. Kicserélte a gipsz belső részét, ami a műtét után kicsit még véres volt, Réka sziszegett és sírdogált, de kibírta. Majd Bé. majd hívta volna B. dokit, hogy rá akar e nézni a csupasz kézre is. Szerintem nem, gondoltam én, majd jött vissza, hogy főorvos úr el is ment időközben. Így hát átkötözte a gipszet és máris készen voltunk.

Aznap már nem történt sok említésre méltó esemény, nem is igazán értettem, miért nem mehettünk haza aznap. Akár este 9-kor, amikor letelik a 24 óra a műtét után. De nem, még egy éjszaka várt ránk, belenyugodtam. A gyerekek szemlátomást sokat élénkültek előző délutánhoz képest. Réka az egynapos műtött és Béla a kétnapos...nahát, alig lehetett őket nyugalomban látni. Rékának vettem egy halom magazint a lenti újságosnál és nálam volt a tablet töltőstül, így ők nagyon jól szórakoztak. Játszószoba tévével és száz CD-vel is rendelkezésükre állt, ám oda nem engedtem őket, mivel afféle "megtűrt" szereplők voltunk a hurutos osztályon....elképzeltem, hogy benyelünk valami finomságot valamelyik kis betegtől...Na neeeem, még csak az kéne!

Ebédre répafőzeléket kaptunk húsgombóccal. Nagyjából ez az egyetlen étel, amit Réka egyáltalán nem eszik meg. Ki van zárva. Én befaltam, igen éhes voltam. Rékába is belediktáltam a húslevesben található minden betétet, aztán pár falatot a húsgombócból...Majd megsajnáltam, mert öklendezett egyet, ami igen meggyőző volt, hogy ideje feladni. 

Éjjel megvártam, amíg eljutok a fáradtság végső fázisába és akkor ledőltem a még mindig üresen álló ágyba Réka mellett. Akkorra elsötétült a szomszéd szoba is, ahol egy nagyon beteg pici babát kezeltek (anyukája vajon hol lehetett) és a folyosón is gyér volt a fény. Réka azonban rosszul aludt nagyon. Hol segítségért kiáltozott, hol fájdalmában jajongott, hol álmában beszélt...Így aztán nagyjából fél óránként ugrottam ki az ágyból hozzá, mint egy kakukkos óra.Egyszer fel is ébresztettem, megitattam... 

Hajnalban ismét öt órakor ébredtem, rendbe tettem az ágyam, magam. Érkezett a nővér is olyan fél hat körül, hogy mi újság, hogy telt az éjszaka. Szerinte Rékán az éjjel jött ki az elmúlt napok sokkja és megpróbáltatása, ő így dolgozza ezt fel. Annak ellenére, hogy a műtét utáni órákból semmire nem emlékszik, azért van teendője ezzel kapcsolatban.

Reggel igen türelmetlenül vártam a zárójelentést. Járkáltam fel alá, mint a ketrecbe zárt tigris. Már látni sem bírtam a kis székem, inkább állva olvastam azt a Dan Brown könyvet, amit Tibi levett a polcról itthon és behozott nekem unaloműzőnek. Aztán megérkezett Béla anyukája és ő szóval tartott addig, amíg valamikor fél 10 körül el nem készültek a papírok. Jött B. főorvos úr is aláírni, amit kell, mindkét gyermek esetében. Kicsit megzavartam a nővéreket azzal, hogy igazolást kértem a táppénzhez, de megoldották, kedvesek voltak. B. azzal búcsúzott tőlünk, hogy találkozunk 3 hét múlva és menjünk nyaralni, érezzük jól magunkat, pihenjünk sokat. 

Hazafelé busszal jöttünk, mivel Tiborom várta egyik partnerét és csak váratott magára több mint egy órája. Nem volt gond, a busz a kórház elől indul és 100 méterre tesz le a házunktól. Mire lezuhanyoztam itthon és befaltunk egy fél sárgadinnyét, addigra a fiúk is befutottak. Hulla fáradt voltam, de még járt az agyam nagyon, túl voltam pörögve, nem hiszem, hogy ment volna az alvás. Illetve itt  volt nekem a két darab gyerkőc, hogy is aludtam volna! Sütöttem pizzát, megöleltem őket sűrűn, örültem, hogy együtt lehetünk újra. Este 10-kor aztán kidőltem, másnap reggel 10-ig meg sem rezzentem. Arra ébredtem, hogy egy pasas simogatja a hajam odaadóan. Zalán volt az, az édesdrága. Úgy érzem, kipihentem magam, ezzel illetve az előző bejegyzéssel együtt pedig ki is írtam magamból az egészet. Most már csak remélem és bízom benne, hogy több zökkenő nem jön közbe és minden rendben lesz 3 hét múlva ill. 4 hét múlva egyaránt. 

Hálás vagyok orvosnak, nővérnek egyaránt. Ha nem is volt minden tökéletes és nem tudnék belekötni egy sor apró dologba, azért alapjában véve mindenki emberi, kedves és segítőkész volt. Hogy műtét után volt egy nagyobb zökkenő...na igen. Azt sem felejtem el, amíg élek, ahogy Zalán vergődése is az elmémbe égett tavaly szeptemberben. Szerencsére a gyerekeknek nem rémlik semmi, ez a lényeg.

Ahogy hazaértünk, lehajítottam a csomagokat immáron bejárati ajtón  belül, Réka felsóhajtott. 
- Milyen jó is volt a kórházban! Az a kényelmes ágy....Béla....
Annak mindenképpen örülök, hogy ő jól érezte magát. Ez a második legfontosabb dolog az egészben...

A műtét napján

Kedd, fél 9, forró, párás volt a reggel aznap. Éppen a kórház felé robogtunk csöndesen, négyesben. Ahogy szórakozottan legeltettem a szemem a szokásos szürke hömpölygő forgalmon, azon bosszankodtam magamban, hogy krízis helyzetekben sorra sehogyan sem tudok megszabadulni a kínjaimtól. Pontosabban attól a bénító fájdalomtól, ami a gyomrom környékén lüktet. És kihat minden gondolatomra. Púp volt a hátamon, szabadultam volna tőle, de ettől még hűségesen velem tartott, bőven a sürgősségi rendelés ajtajáig.

Leültünk a váróban a többi kar/boka/kéztörött emberke közé - én, mint aki az utolsó ítéletre vár. Réka kitalálósat szeretett volna velem játszani minden áron. Ha már forrócsokit szerintünk nem kaphatott az automatából..., nagyon szégyelltem magam, de azt feleltem neki, hogy most nem vagyok rá képes. Végül 3 kört mégis lezavartunk valahogy. Megerőszakoltam az agyam.

Néhány perc várakozás után  behívott minket dr. B. , csavargatta egy pöpetnyit Réka csuklóját, mely jól funkcionált ugyan (nagyjából), ám ránézésre is mintha görbe lett  volna benne a csont, nem egy ideális állapot....Azért doktor úr kiírt nekünk egy kontroll röntgent, ne essen már neki friss "fotó" nélkül, hátha csoda történt....Pár perc múlva újra magához rendelt és tudatta velünk a hírt, amit féltünk, de próbáltunk megszokni: a csoda ezúttal elmaradt.

Ketten voltunk csak benn a rendelőben, álltunk a röntgen felvétel alatt. B. doktor pár mondatban összefoglalta a lényeget. Igyekeztem töppedt-zsibbadt agytekervényeimbe vésni mind.

- délig ehet a lány

- délután/este megműti

- csütörtökön mehetünk haza (annyit arról, hogy Tibi úgy emlékezett, ez egy egynapos műtét)

- közvetlen jelent tekintve: irány a gipszelő

- rögtön utána: irány a gyerek ambulancia (vagymi)

A folyosóra kitántorogva, Tibi mellé visszaülve elmeséltem a fejleményeket a családnak. Mélyeket lélegeztem és konstatáltam, hogy a gyomoridegem odébb állt. Na persze, most már nem kínzott, hogy a lehetőségből tény lett. Szükség volt pár percre, hogy megemésszem a megemészteni valót, legalább 48 óra kórház várt ránk. Ami első hallásra nem tűnik olyan borzalmasnak, de én már akkor tudtam, hogy szép lesz, ha kibírom. Edzetlen vagyok ilyen területen....a körülmények meg azért igencsak embert próbálók. Mármint ha az emberlánya befekszik a gyermeke mellé az osztályra. 

Végül addig ücsörögtem ott, még mindig a két törött bokájú hölgy között, hogy megsürgettek bennünket, ugyan nem fáradnánk e a gipszelőbe, ahogy főorvosúr kérte...Dehonnnnem. Átbattyogtunk a folyosó túlsó végére, ahol Réka kapott egy gipszet...nem egészen értettem miért, majd Béla, a gipszelő felvilágosított, hogy műtét után ugyanez a gipsz kerül majd vissza a karjára a leánykának. Jahogyúgy....Innen előzékenyen átkísért bennünket oda, ahol gyakorlatilag felvették Rékát az osztályra. Papírmunka, nyomtatványok, aláírni valók tömege, majd egy felületes orvosi vizsgálat és a szokásos általános kérdések Rékával kapcsolatban. Jellemző, hogy nem jutott eszembe a születési súlya, annyira eszemnél voltam....

Béla, a gipszelő korábban beavatott, hogy a felújítások miatt a gyermek sebészetet összevonták átmenetileg egyetlen folyosóra a gyermek hurutos osztállyal és a pulmonológiával, így a zsúfolt, ágyakkal tűzdelt, festékes vödrök által akadálypályává alakult osztály alig ütött szíven. Alig....A bejárati ajtó  becsukódott mögöttünk, gyorsan elköszöntünk a fiúktól és elindultunk, hogy elfoglaljuk az ágyunkat. Megjegyzem, hogy a tény, hogy tulajdonképpen/majdnem a hurutos osztályon fekszünk, tele a folyosó beteg gyerekekkel, csak másnap kezdett zavarni. Aznapra volt más dolgom, sok.

Egy három ágyas szobában kaptunk helyet, az ablak mellett, a száma a nem túl biztató 113-as volt. Egyetlen kisfiú feküdt az ajtóhoz közeli ágyban. Ez valószínűleg a Bélák napja lehetett, mert a harmadik osztályát ősszel kezdő fiúcska is a Béla névre hallgatott. Jobb karját törte előző héten pénteken, olyan szerencsésen, hogy még valami fém izét is betett neki B. doki előző nap, hogy összefogja valamelyest a csontjait.

Persze anyukának nem jár ágy, még a magam fajtának sem, akit felvettek az osztályra (Sine Morbo-nak) csak egy támla nélküli kisszék dukál a nap háromszori étkezés mellé. Azt gondolom, ez valahol jelkép, üzenet is. "Hé, te, anya, MENJ HAZA! Gyere vissza reggel!" - persze aki csak tud, marad. Marad, mert muszáj, kisbabája beteg vagy muszáj, mert muszáj és kész. Eszembe sem jutott ott hagyni Rékát egyedül....fel sem merült bennem. 

Ebédet aznap már nem kaptunk, hiszen Réka déltől nem ehetett, nem ihatott egyáltalán. Tekintettel arra, hogy késő délutánra, estére volt kiírva a műtét, volt ezzel kapcsolatban néhány baljós gondolatom. 11 órától egészen a déli harangszóig masszíroztam a lányt, hogy egyél, igyál, egyél, igyál, egyél, igyál, mert utána nem lehet ám majd....Nagyjából lepergett róla. Hogy aztán 13 óra után nem sokkal arra a felismerésre jöjjön rá, hogy ő biza nagyon éhes és szomjas. Mint egy hímoroszlán, aki 3 napja nem evett. Némán széttártam a karom. 

Viszont hogy teljen az idő, akadt számunkra néhány program még a műtétig. Ilyen volt például, hogy Réci "pillangót" kapott a kézfejébe. Szerencsére nem kísértem át a szomszéd kezelőbe, így nem láttam, ahogy vért vettek tőle és megszúrták a vénáját. Jobb volt ez így mindenkinek, ő meg akkor is sírt volna keservesen, ha történetesen tökös, vér látványát bíró leányzó az anyukája. Mint ahogy nem az. Itt hangzott el először a nővérek részéről, hogy őkelme kicsit hisztis. Hát....nekem mondjátok? Ez a téma egyébként hullámokban előjött újra és újra, de nem olyan hangszínnel vagy tartalommal, hogy az "sok" lett volna....

Ahogy a "pillangó a kezére szállt", elindult az infúzió is (hogy ne száradjon ki, mire kés alá tolják), ez csöpögött is neki késő estig nagyjából. 3 óra magasságában az egyik nővérke benézett hozzám, hogy mindjárt jön egy beteghordó, átkísér bennünket megbeszélni az altatás részleteit. Újra emeletről le, épületből ki, másik épületbe be, liften fel. Ott nem volt sehol egy lélek sem, mint ahol csak kísértetek járnak. Végtelen hosszú huzatos folyosóra be, azon végig.....a beteghordó odaszólt az út felénél, hogy figyeljem merre kanyargunk, mert sajnos nem tud megvárni. Na, mondom, teszteljük az én fényes tájékozódó képességem, hurrá....Végül helyet mutatott nekünk egy ajtó előtt, ami előtt bajuszos, csíkos pizsamás öreg bácsi ült egy tolószékben, török gyártmányú papucsban....

Jöttek-mentek az emberek fel és alá, közben arra jöttem rá, hogy az a támla nélküli izé, amire letettem a fenekem, az valójában nem is szék...hanem valami asztalka inkább?? Namindegy. Végül egy fehér miniruhás nő elrikkantotta magát az ajtóból, mégpedig Réka nevét kiáltotta szét. Hellyel kínált, Rékát az ölembe vettem....már a második mondatának a közepén járt, amikor rájöttem, hogy Réka leendő altatóorvosával ülök szemtől szemben. Hogy ezek miért nem tudnak annyit mondani, hogy dr. Kis Amál vagyok, aneszteziológus, jónapotkivánok, én nem tudom, talán unják napjában több tucatszor is elmondani.

Megegyeztünk, hogy nem, nem tud Réka folyadék nélkül tablettát bevenni. Még folyadékkal sem, ami azt illeti. Szóval marad a kúp. Erre egy másik nő (másik anesztes, nem tudom) pofákat vágott mögöttem, hogy ekkora gyerek már nem szokott kúpot kapni, hm....Ekkora gyerek meg nem tud még magába varázsolni tablettát, szóval rövid úton eldőlt, hogy marad a kúp, hogy ne parázzon Réka túl sokat a műtét előtt. Laza legyen és mámoros.

Eszembe jutott ismerősöm intő szava, miszerint újabban érdemes sebész orvos mellett altató orvost is fogadni, az a tuti...Ehhez képest ahogy végeztünk, megköszöntem mindent a doktornőnek és mint aki jól végezte a dolgát, visszasétáltunk a mi osztályunkra. Nem csúsztattam a zsebébe egy forintot sem. Úúú...lehet, hogy kellett volna?

A nagy visszaszámlálás idején, azaz az utolsó másfél órában újra bekopogtatott hozzám haverom, GyomorIdeg, rémes volt. Réka nyafizott az ágyában fetrengve, hogy ééééhes, szoooomjas, nagyon fáradt, mikor melyiket. Hat óra után már minden pillanatban vártam, hogy megkapja a fenekébe a "lazítót". Ez valamikor 7 óra előtt meg is történt. Fogalmam sincs, mikor, nem néztem az órám. Jött a nővérke egy fecskendővel, hasára fordította Rékét és amíg be nem adta neki a "kúpot" egy mini hegyi beszéd keretében észt is osztott neki. Hogy nem kell a nyavalygás, mert minden az ő érdekében történik, hogy mielőbb meggyógyuljon a keze. Hát nem klassz ez? De, élveztük minden percét.

7 óra után néhány perccel befutott a beteghordó. Szerintem azt nem Bélának hívták, el is feledtem megkérdezni. Akkorra aludt Rékám, a hosszú pillájú, mint a bunda. Ez aggasztott egy picit, hogy nem túl korán dőlt ki? Zalánt annak idején ébren vitte el az ágyából a műtősfiú, Réka pedig....ennél mélyebben már nem is aludhatott volna. Nem volt tudatában, ahogy a hordágyra tették, betakarták és áttolták a műtőbe. Ez azért nagyon jó volt így. Nem ért rá félni.

A főbejáratnál jártunk, amikor megszólalt NemBéla mobilja. Pár mondat után befékezett, morgott valamit a túloldalnak. Majd közölte velem búsan, hogy sürgősségi császár jött közbe, úgyhogy altatóorvos híján vissza kell mennünk az osztályra. Ahonnan jöttünk. Nagyon pipa volt, hogy ezt teszik egy gyerekkel, én inkább csodálkoztam. Még azon is, amikor visszatették az ágyába az én Csipkerózsikámat, NemBéla pedig odébb állt, hogy majd később vissza jöhessen. Mellettem egyszer csak megszólalt egy nővér, hogy minden rendben lesz ám, anyuka. Nem tudom, milyen képet vághattam, hogy ez kibuggyant belőle....

40 perccel később, azaz 19:35-kor tűnt el végül Réka a műtőknél. Akkor már bő egy órája benne volt a rektális izé. Leültem ott valami előadóterem előtt egy székre, ahol ugyan nagyon meleg volt és fülledt a levegő, de egyedül voltam, csak ritkán járt arra valami kóbor eü dolgozó. Várakoztam, hogy túl legyen Réka azon, amin muszáj. Közben igyekeztem nem gondolni arra, hogy vajon hol vágja fel B. doki Réka kezét és hogyan éri el, hogy eltörjön az a csont, amelyik rosszul forrt össze? Vajon a felesleget kiszedi vagy benne hagyja? Mindkettő csont eltörik, az is, amit eddig tartott a csonthártya? Nyilván nem. Vagy igen? Vésőhöz használatos eszközzel korrigálják a csontokat? És hogy drótozzák össze, ami széttört? El sem tudtam képzelni. 

Még fenn az osztályon hallottam, ahogy a beteghordó sutyorogja a nővérnek, hogy B. főorvos kiakadt rendesen, hogy egy sürgősségi szekció miatt az ő műtéte tolódott...főleg úgy, hogy az illetékes nőgyógyász még nem is volt sehol. Mindezt igyekeztem nem meghallani és felfogni, de azért a műtét alatt - nem tehetek róla - bevillant. Azt kívántam, hogy B. főorvos top formában tudjok operálni este fél 9-kor is, annak ellenére, hogy a reggel fél 8 már a kórházban lelte. Ezért imádkoztam többet között Istenhez.

Egy órával később a műtét kezdetéhez képest (vagyis amikor Rékát betolták oda, ahová én már nem mehettem be) hegyezni kezdtem a fülem. Jaj ne...hallottam, ahogy Réka sír. Olyan "nemvagyokmagamnál" sírás volt, amilyet még nem eresztett meg soha. Mire előhozták a lifthez, már egy sebészetes nővér mellette volt, igyekezett lefogni a lábát, a beteghordó, a NemBéla pedig a két vállát. A kettő között, deréktájban meg le volt kötve egy vastag bőr övvel. 

Réka nem maxi fordulaton sírt, de azért nyomta rendesen. Ahogy abba az épületbe értünk, ahol a mi osztályunk is volt, felkaptam a fejét a környéken mindenki. Még jó, hogy este fél 9 körül járt az idő. Néhány kisebbségi kamaszlány (fele terhes) minden áron be akart mellénk szállni a liftbe, úgy kellett őket felszólítani, hogy legyenek szívesek nem beszállni. Bírták volna a műsort....

A szobába érve valaki kérte, hogy szóljanak a doktornőnek, kellene még fájdalomcsillapító. Ám orvos nem volt az osztályon, hívták az ambulanciáról, mert más gyógyszert nem adhatott Rékának. A nővérek nem győztek tömeget oszlatni a folyosón, mindenki kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy kit ölnek éppen. Közben, ahogy Rékát elnéztem, az Ördögűző jutott az eszembe. Nem csak azért, mert a jobb kezét leszámítva minden végtagját lekötözték az ágyhoz. Amikor olyan nagyon fájt neki, erősen emlékeztetett a film főszereplőjére. Ha azt mondom, nehéz fél órám volt, röhejesen alul értékelem az egészet. Az elején még bőgni is kimentem, hogy én ezt nem bírom nézni, aztán visszaültem mellé, mert rájöttem, kinn sem jobb, mellette hátha tudok rá hatni legalább.... 

A nővér szerint hisztit adott elő a lány és higgyem el, nem is fáj az neki annyira, csak az altatás ilyen hatással van rá pszichésen. Szerintem meg egyértelműen fájdalmai voltak, erősek. Amikor harmadjára is jött a "hisztis" jelzővel és hogy aludjon már Réka, ne sírjon, kicsit pipa lettem a nőre. Nem akartam neki nagyon beszólni, össze veszni vele, mert volt még másfél napom a kórházban többek között vele. Ezért csak annyit löktem felé, hogy nem tud aludni, hiszen fáj neki, mikor kaphatna végre fájdalomcsillapítót? Erre nem tudott mit mondani. 

Fél óra tortúra után belépett a 113-ba egy fiatal pasas kék pólóban. Róla csak onnan tudtam, hogy az ügyeletes orvos lehet, mert egy fecskendő volt a kezében. Nem szólt egy szót sem, vagy csak talán Réka túlkiabálta, amikor köszönt, fene tudja.  Lassan nyomott valamit Réka pillangójába,  majd ahogy jött, eltűnt. Néhány perccel később elcsendesült az egész osztály. Réka nem aludt el, csak a fájdalmai szűntek meg. Hatalmas keres szemekkel nézett rám némán, szomorúan. Olyan beszédes volt a tekintete, hogy azt hittem, megszakad a szívem. Közben elkaptam foszlányokat a nővérek párbeszédeiből, hogy "a csúszás miatt van az egész"...

Este 11 körül szenderedett el a két kis huncutka, Béla és Réka. Miután nem is tudom hány mesét olvastam fel nekik egyiket a másik után. Én meg ott maradtam a kis támla nélküli székemen magamban a félhomályban a végtelen fáradtságommal. És még hol volt a reggel....