Tegnap a kardiológiára hoztuk be anyut, hogy rárakják a 24 órás EKG-t és megfigyeljék igazából, hogy mi a helyzet a pulzusával. Hogy ő azt mondta, hogy 95%-ban alacsony, 60 alatti, az nem számított vagy nem érdekelt senkit, mindegy is, igazából még nem jöttem rá. Szerintem nem sokat számít, van egy protokol bizonyos tüneteknél és akkor azt végigzongorázzák, akármi van. Hát legalább kivizsgálják, ennek is megvan a jó oldala valahol.
Hajnali (téli szünetben fél hatkor kelni eléggé fájt) fél nyolckor már ott ültünk a megjelölt narancssárga, lecsavarozott székeken. (Lehet, nem is narancssárgák a székek, most ezen lefagyott az agyam egy kicsit. Lehet, hogy fehérek? Vagy simán fenyűszínű és lakkozott...) , nekem szokás szerint hányingerem volt, mint mindig, ha keveset alszom és még stresszelek is. Mert stresszeltem, hogy mi vár ránk aznap. Gondolkodtam is, hogy nehogy már rosszul legyek itt, ciki lenne kísérőként beteggé felfejlődni, még a végén ellátnak véletlenül. Aztán jött egy idősebb, óriástermetű pasas a piroshajú feleségével nagy riadalomban és rájöttem, hogy naív vagyok. A férfi bekopogott, hogy rosszul van, szerinte infarktusa van, mire a nagyon kedves asszisztens (de tényleg az volt) elirányította a szomszédos sürgősségire, hogy ott kellene bejelentkezni. Mert itt se orvos, se semmi, max 24 órás Ekg, de az meg már fityegett az úron. Én egyre mélyebbre merültem Zalán francia forradalmas házidogájában, mert nem bírom az ilyen rosszullétes dolgokat. Főleg, hogy én sem voltam túl jól. Végül mire kibogarásztam az abszolút monarchia, köztársaság, alkotmányos monarchia bizbazokat, a pasas kezdte jobban venni a levegőt mellettem és reménykedtem, hogy nem itt kap infarktust a szemem láttára. Egy idő után jött orvos is, frissen serkent a bajsza, olyan fiatal volt, de addigra a beteg egész jól volt, leszedték róla a 24 órás kütyüt és aztán elvesztek a kórház bugyraiban valahol. Anyu ma reggel emlegette is a fószert, hogy reméli, jól van.
Na, amikor már a Muttin volt a 24 órás izé, átvánszorogtunk a másik szakrendelésre, ahová amúgy havonta járunk kb. Szerencsére pont a mögötte levő épületben van annak a helyszíne. Éppen találkooztunk a rendelést elhagyó, vizitre slattyogó dokival, szóval várhatóan fél 10-ig leállt azi élet és ez így is lett. Ezen felbuzdulva én rögtön elmentem a büfébe kávét, vizet és pogácsát venni, de végül csak vizet és pogit szereztem be, így is otthagytam egy vagyont, kávé meg minek, majd a stressz ébren tart.
Mire fél 9-re a rendelő elé értünk, már nem volt üres ülőhely kettő egymás mellett így anyu kedélyesen beült egy idősebb házaspár mellé, én meg a fogas és egy maszkos pasas közé pár székkel arrébb. Megrémültem, mert elsőre nem volt mobilnetem és mihez kezdenék én egy kórházi folyosón net nélkül, könyv nélkül, rémület, végül némi szerencsétlenkedés után teremtettem magamnak netet és beszélgettem egyet online az egyik barátnőmmel. Mire idáig eljutottam, anyu és a néni mellette már a fél életüket elmesélték a másiknak, pont ott tartottak, hogy a néni az unokái fényképét mutogatta anyunak, anyu pedig a Cambridge-i Egyetemre mester szakos unokáját villogtatta. Persze utána gondolom, az én gyerekeim is sorra kerültek, annyira nem figyeltem, bár azok sok mindent még nem tudnak felmutatni zsenge korukból adódóan.... Mondjuk, egész jól néznek ki.
10 órára ismét új épület várt ránk, a szokásos vérvétel helyszíne. Ja, amúgy most nem az ordítós fődokinál volt anyu, hanem valami fiatal copfos dokinál (engem megrémít, hogy itt minden doki olyan, mintha most vették volna fel az orvosira, de legalább léteznek, vannak, meg kell hagyni és általában nagyon kedvesek és udvariasak. ) Életemben így még nem örültem a labor várótermének, mert teljesen üres volt, így fél 11-kor már autóba is vágtuk magunkat és vége lett a nap ezen részének.
Másnap, azaz ma újra a kardiológián kezdtünk, hogy leműtsék róla a 24 órás cuccot. Ezúttal bátrabbak voltunk és nem a parkolónál álltunk meg, hanem egyenesen a kardiológia épülete előtt szálltunk ki az autóból. Anyu már nem szívesen tesz meg 50-100 métert sem. Szerencsére a portásnéni megengedte. Itt nagyon hamar végeztünk, mehettünk fel az emeletre a kiértékelésért.
Eskdni mertem volna, hogy ahol most az új szárny áll, ott állt valaha egy lépcső....de mindegy, mentünk lifttel. Nem találtuk a kérdéses számú szobát, de anyu ragaszkodott hozzá, hogy jó helyen vagyunk ahol éppen voltunk, úgyhogy leültünk. 10 perc múlva szólt egy ismét nagyon kedves nővérke, hogy biztos ide várunk -e ,csak mert ma nincs rendelés....Úgyhogy tettem még egy felfedező körutat és a kávéautómatával szemben meglett a célba vett rendelő. Itt fenn már várakoztak néhányan, de semmi tömeg. Az egyik úriember ijesztgetettt, hogy ide hideg élelem kell, úgyhogy elő is vett egy féltéglányi kolbászos szendvicset, másfél liter vizet és néhány péksüteményt. Reméltem, hogy nem halunk éhen a helyszínen, mert nem készültem semmi elemózsiával. A betegek látványosságként vonultak az automatához, miután az egyik néni felsikoltott, hogy 320 Ft egy forrócsoki, jézusmáriaszentjózsef.....Mivel unatkoztunk, mi is nyújtogattuk a nyakunkat, tényleg annyi volt. Egész gyorsan jött a doktornő, bár szaladgált jobbra-balra szegény, de csak türelem kellett hozzá. Ki kivártuk. Közben elmeséltem, milyen volt a Semmelweis film, bár lehet, túl mélyen merültem el a részletekben, mert anyu nem nagyon élvezte a sztorit. Ő meg elmesélte, hogy kivel mizu a szomszédasszonyok körében.
Végül az lett, hogy vérhígítót kell szednie, az az ítélet. A bétablokkoló mégsem kell. Azért majd még a háziorvossal elmagyaráztatja magának, hogy mi a helyzet, mert itt nem volt erre idő. Szerintem a doki pár lépcsőfokot átugrott, anyu meg magától nem tudja kitalálni, hogy mi miért történt. Legközelebb február közepén kell menni a szokásos rendelésre.
