Ha már az előzőekban szóba került a tejszínhab....
Szóval az történt, hogy tegnap estefelé, késő délután telefonált Tibi, hogy izé....a gyerekek nem akarnak hazajönni mamától. Ha valaki nyakon önt egy vödör jeges vízzel, az sem esik rosszabbul. Hogyhogy nem akarnak hazajönni? Miféle anya vagyok én, akihez a drága kicsikéi nem akarnak visszatérni? Érzéseimet megosztottam Tiborommal is, aki csak annyit sóhajtott, hogy hát így van ez, egyre sűrűbben lesz ilyen, hogy nélkülünk is tök jól elvannak, sőt....szóval szokjam meg és vegyem könnyen, hogy lesz még egy gyermekmentes esténk és éjszakánk.
El sem hiszem, de éber állapotban vasárnap este láttam utoljára a kis magzatkáimat, ma pedig akárhogy is nézem, szerda este van!!!! ÁÁÁÁ! Azóta biztosan hatalmasat nőttek....Arra nem is merek gondolni, mi lesz, ha ma is mamánál akarnak éjszakázni. Mi lesz, ha tiszta depisen lépnek be az ajtón? Kész leszek, mint a matek házi....
Mielőtt megkérdeznétek (bár kit érdekel más szexuális vagy bármilyen romantikus kis élete, senkit) tegnap 10 után pottyant haza Tibi. Megettük a vacsorára főzött tortellinit sajtmártással és két korty borral (tényleg pont annyi volt), aztán visszaálltam oda, ahol Tibi akkor talált, amikor hazajött. A vasalóállvány mellé. 22:30-kor, miután konstatáltunk, hogy semmi, de SEMMI nincs a tévében 100 csatonán sem, rácsodálkoztunk arra, hogy hogy máris milyen késő van. Tibi valami motormárkát fürkészett a neten (piros ducati), én meg az osztatlan közös tulajdon fogalomköréről elmélkedtem, azt hiszem.
Este az ágyban újra a fülünket hegyeztük. Imádom, hogy a tücskök mindig az ablakunk alatt muzsikálnak. Olyan megnyugtató. Még mindig nem tudom, mit szólnak a citerázáshoz a lány tücskök, még nem volt időm kinyomozni,csak annyit, hogy két hetente kinyomnak magukból néhány petét. Muzsikaszóra.
