Még vasárnap történt. Vásárolni igyekeztünk, lefelé terelgettem a csemetéket a lépcsőn, épphogy kiléptünk a bejárati ajtón. Réka ment elől, nyomában szorosan dúródott volna Zalán, egyelőre megrekedvén a küszöbön.
Figyeltem arra, hogy Zalán le ne bukfencezzen a lépcsőn, nem lett volna annyira jó. Arra is, hogy Rékát előre engedve úgy zárhassam be az ajtót, hogy közben Zalán felügyelet nélkül ne eredjen Réka nyomába. Meg arra is, hogy a két táska, plusz egy kosár fajinul egyensúlyozzon a kezeimben, úgy, hogy a kulccsal is betalálja a zárba. Épp csak arra nem, hogy az összes gyerekem, minden ujját ki- és elvegye az ajtóból....arról az oldalról is, ahol az ajtó a falhoz rögzíttetett. Na erre nem figyeltem.
Húztam volna be az ajtót, de nem ment. Jobbra néztem hirtelen és akkor láttam, hogy Zalán picit csodálkozva, vészjósló lassúsággal előhúzza bal mutatóujját a résből. Eldobtam kapát-kaszát valamint három táskát, felkaptam és rohantam be vele a fürdőszobába. Az ujjacska utolsó perce valószínűtlenül lapos és sötétlila színben virított. Horror filmbe illő látvány volt elsőre. Vérzett is enyhén a körömágy körül. Zalán nem sírt. Visítva ordított, naná.
Hideg vizet nyomattunk rá percekig, amíg már nem vérzett és Zalán sem sírt. Az ujjacska immár nem lila volt, inkább erős rózsaszín, formája is visszanyerte nagyjából eredeti valóját. Zalánom hozzám bújt hüppögve, magamhoz öleltem...nem tudok szavakat összerakni arra, mekkora bűntudatom volt. Émelyegtem és szédültem is a sokktól. Ahogy Zalán meglátta éppen hazatérő szerelmetes édesapját, nyomban hozzá kéreckedett vigasztalásra vágyva.
Hát csodálkozom, hogy apás a gyerek?
