Mostanában nagyon sok emlékem villan be gyerekkoromról. Olyasmi is, amelyek évtizedek óta nem. Nem tudom, hogy ennek mi lehet az oka. Talán öregszem, talán bizonyos okokból megérintett az elmúlás, felértékelődött bennem egy sor dolog, az én gyerekeim is nőnek, Réka abba a korba ért, amelyről már nekem is vannak emlékeim.....fogalmam sincs. De lejegyzek egy párat az emlékezetnek, hátha nem jut majd mind eszembe, ha a gyerekeim, unokáim a gyerekkoromról faggatnak....
1) Apunak van egy kis műhelye otthon, a kertünkben. Egy ablak, egy ajtó, talán 8 négyzetméter az egész. Amióta az eszemet tudom az volt a napi menetrend, hogy apu 2 után nem sokka hazaesett a gyárból, ebédelt, pihent egy kicsit, majd estig, a fél nyolcas híradóig a kis műhelyében dolgozott tovább. Akkor úgy mondták, kisiparosként. A műhelyben állt egy sparhelt....legalábbis azt hiszem, az volt. Ezen, téli zimankóban almát sütött az én apám. Almánk mindig volt, talán a tavalyi év volt az első, hogy csak pár szem termett a fiatalabb fákon...De ahol alma van, ott lottyadt alma is van. Ezeket nem lehetett nálunk csak úgy elpazarolni, ételt, ennivalót soha ki nem dobhatott anyu. Apu szépen megfaragta a selejtes almát és aztán az egészséges részt megsütötte a sparhelt tetején. Honvággyal átitatott napokon vonult át utoljára a gondolataimban ez az almaillat és most a napokban....Később, amikor már nem laktam otthon, nem egyszer nyitottam be a műhelybe fagyos estéken arra, hogy apu lelkesen almát pucol, a kutyám pedig a sparhelt mellett türelmesen várja, hogy megsüljön egyszer az az alma...
2) Állt valamikor, gyerekkoromban, nem is túl messze a házunktól egy kis kőporos téglaépület, amelyen mályva színű betűkkel állt a felirat a kis átadó ablak fölött: LÁNGOS. Onnan reggelente finom illat szállt, hogy ahogy elhaladtam előtte iskolába menet, összefutott a nyál a számban. Az ablak mellé kenőtoll volt kitéve, ki hogy kérte. Fokhagymásan, tejfölösen, sósan, sajtosan? Anyukám mindig kitalálta, ha lopva vásároltam a lángosból kisiskolásként, mert a kesztyűm nem menekült meg az olajtól. A szürke, zörgős papír, amibe csomagolták a lángost nem védte meg a kesztyűm a foltoktól, sem a nemkívánatos szagoktól. Hányszor vacilláltam, tépelődtem, hogy vajh a kesztyűmre vigyázzak és fázós kézzel tömjem a képembe az áhított forró lángost vagy fontosabb a kényelem és felvállalok egy újabb anyutól eredő leszidást.... Ahogy nagyobb lettem, inkább avas olaj szag volt az, ami megcsapott az épület közelében, nem is szerettem már azt a lángost, amit ott készítettek, pedig nem volt tulajváltás. Később, gimnazistaként a buszmegállóba csoszogván, sokszor láttam a Lángosos embert, ahogy fehér köpenyében, télvíz idején nagy kék műanyagládában tucatszám hordja be a szomszédos cipőgyárba eladni a lángost. Aztán egyszer hallottam, meghalt a Lángosos, a lángossütő is bezárt.....Meggyászoltam rendesen.
3) Emlékszem a legutolsó cumisüvegemre. Ezek szerint nem éppen bébi koromban szoktam le arról, hogy az esti kakaómat cumisüvegből igyam, ez biztos....Egy este vendégek érkeztek hozzánk, apu ismerősei. Én a fotelben terpeszkedtem, amikor anyu megközelített a kakaóval teli cumisüveggel. A lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak a butykosra, mert ha leesik, összetörik. És ha összetörik, nem vesz másikat. Úgy tűnik, az üveg nem kerülhette el végzetét. Már csak arra emlékszem, hogy anyu iszonyú mérges volt rám, nekem pedig nagyon fájt a szívem..... Az üveg kakaóstul begurult a fotel alá, így kitakarítani sem volt egyszerű a szilánkokat, a vendégek előtt is kellemetlen volt a helyzet....És anyu többet tényleg nem vett nekem cumisüveget. Viszont kaptam pici bögrécskét.
4) Gyerekkoromban mindig úgy néztem a tévét, hogy apu ölében ültem. Vagy éppen mellette, mikor hogy volt kényelmes és hogy fértünk el ugyanabban a fotelban. Lett volna más hely is a nappalinkban, de nekem apu mellett volt a legjobb. Talán mert olyan kevés időt töltöttünk együtt és valahogy muszáj volt kapnom belőle mégis valamit. 10 éves elmúltam már, amikor be kellett látnom, nem férünk el a fotelben együtt és elvonultam a háta mögé, a díványra...
5) Amikor kicsi voltam, talán olyasmi korú, mint most Réka, anyu többször is hónapokra kórházba került. Egyszer valamilyen okból nem mehettünk be a kórházba látogatni, így csak messziről, jelbeszéddel kommunikálhattak egymással a szüleim. Apu az utcán állva kérdezte, hogy mi újság, hogy van anyu, mikor műtik...mire anyu valahogy eljelelte a kórházi függőfolyosón a narancssárga steppelt köntösében, hogy már túl van rajta....Később meglátogattuk a kórteremben...Erről az az emlékem maradt meg, hogy Apu egyik bosszúságból a másikba esett velem kapcsolatban. Először szinte rávetettem magam frissen műtött anyámra, még az ágyán is szerettem volna ugrándozni egy picit. Majd valami furcsa barna kukachalmot fedeztem fel az éjjeliszekrényén, melyek izgalmas fehér habon tekergőztek. Amikor kiderült, hogy az gesztenyepüré, mindenképpen enni szerettem volna belőle. Apu szerintem legszívesebben a nyakamat tekergette volna. Utólag már tudom, azt a pürét pont mi vettük anyunak a büféből....De anyukám szelíden és mosolyogva engedte, hogy egyek belőle. Pár hét múlva hazajöhetett, kiengedték a kórházból. Emlékszem, tavasz lehetett vagy éppen ősz, nem tudom, mindenesetre a terasz igazi verőfényben fürdött és én anyut először ott láttam újra. Kérdezte megismerem e és sírva leguggolt hozzám. Persze megismertem, nem is értettem, hogy mondhat ilyet. Egy könyvet nyújtott felém, amit ajándékba hozott. A páskomi lakodalom, ez volt a címe. Sokáig, évekig azt gondoltam, hogy ennél rútabb könyvet nem hordott a hátán a föld, valahol olajos és koszos lehetett, mert csak barna árnyalattal dolgozott az, aki az egereket rajzolta bele.....Nagyon haragudtam anyura, amiért olyan soká nem volt itthon, elhagyott engem...
