Ha egyszer elköltözünk innen és behurcolkodunk amoda, a szomszéd utcába, veszek egy baromi drága pezsgőt vagy whiskey-t és hörpintek belőle pár pohárkával, amennyi csak jólesik belőle. És jól fog esni. És annyi csípős csipszet, csokis almaszirmot, tiramisut és valami tuti kaját zabálok be, mondjuk töltött káposztát vagy brassóit amennyit csak bírok....Nem tudom elmondani, mennyi stressz van ezzel az egésszel. Minden áldott nap történik valami váratlan. Az semmi, hogy váratlan, de még rossz is. Olyan ez, mint egy akadályfutás. Nem úgy van ám, hogy hopp, eladtuk a lakást, hopp, kifizették, hopp kifizettük, beköltöztünk és boldogan élünk, míg meg nem halunk...Szerintem ilyen csak a filmekben van. Egy több kötetes horror regényt tudnék írni csak az utóbbi 4-5 hét eseményeiről és még hol van a vége....Nincs kedvem mesélni, Isten ments. Eddig minden vasárnap tűnődtem azon az utóbbi években, hogy ugyan mi a fene fog már megint történni a jövő héten??? Milyen átok? Most ez felgyorsulni látszik, immáron minden este járhatna azon az agyam, hogy mi vár ránk másnap...
Hogy miért kell ennyit kínlódni, szenvedni, küzdeni nekünk, én nem tudom, de biztos meg van az oka. Vannak napok, amikor már reggel történik valami rossz és aztán egyik rossz jön a másik után, semmi nem sikerül, majd rosszul is végződik. Máskor felcsillannak szép dolgok, de a nagy robogásban a cél felé nem mindig vesszük észre őket vagy akarjuk őket észrevenni. Pattanásig feszültek az idegeink és ez nagy szó, mert Tibi egyébként nyugis pasi. Én már ott tartok, hogy a Don't stop me-s Telecom reklámon képes voltam meghatódni. Nagyon jó lenne egy hónappal idősebbnek lenni....vagy kettővel, nem is tudom. Ám mivel ilyen nincs, muszáj lesz valahogy kibírni és a jóra koncentrálni, jóra koncentrálni, jóra koncentrálni és csakis arra. Csak ne lenne ilyen baromi nehéz!
