Hurrá, nyaralunk! - írnám, de valahogy idén nem övezte nagy lelkesedés a nyaralás témakörét. Mármint részemről. A gyerekek - egyem is meg őket - a szerdai kilövéshez képest már hétfőn becsomagoltak. El is facsarodott a szívem, hogy szegény szerencsétlen gyerekek, nem nyaraltak az utóbbi két évben....mindjárt dörömböl a gyámügy.
A srácok szerdára virradó éjjel tovább léptek egy fokozatot, mert az izgalomtól alig tudtak aludni. Illetve nem is nagyon sikerült nekik. Zalán lenn szunyált a nappaliban. Nem annyira azért, nehogy otthon felejtsük, mint szegény Kevint, hanem mert a gyerekszobák mostanában elég melegek, egyszerűbb az immáron hűs nappaliban bevackolni éjszakára. Szóval annyira izgatottak voltak, mintha legalább egy ausztrál-japán körútra indulnánk, ami egyébként nekünk, felnőtteknek nagy álmunk. Ahogy kikanyarodtunk az utcánkból, megjegyeztem, hogy én alig várom, hogy hazaérjünk. Mire Tibi rám nézett meghökkenve, hogy én nem vagyok normális...
Nade mi állt addigra már mögöttünk? Először is, mire beszálltunk volna az autóba, hogy induljunk, rólam úgy szakadt a víz, hogy pólót kellett cserélnem. Tibi nem találta a garázskulcsot, így viszont nem akarta itthon hagyni az autót. Mármint a másikat, mert múlt hét elején vettünk egy - nekünk - új autót, de erről majd máskor.
Este ugyan minden holmit becsomagoltam nagy szenvedés árán (mosás, vasalás, szortírozás), ám az éjjel álmatlan gyerekeim szétpakoltak reggelre, így a nappaliba érve mintha bomba robbant volna....Ettől nyomban eléggé felment a vérnyomásom. Zalán megtagadta, hogy felébred, meg sem moccant.
A reggeli során odaégettem a piritóst, de úgy, hogy konkrétan egy szén darab került elő a gépből....Elmorzsoltam pár káromkodást, mire jött Tibi, hogy mi van, ég a ház? Még nem. A gyerekek amúgy sem voltak hajlandóak reggelizni, úgyhogy kár volt a gőzért. Tibi nem szokott enni az utazás reggelén.
A kutyának el kellett magyarázni, hogy ezen túl nem a jobb egyes ülés előtt utazik, mint megszokta 2 éven át, hanem a csomagtartóban (kombi fajta az ótó). Elég nehezen fogta fel, de nem volt választása, miután minden csomagot bepréseltünk mellé, egy kis kuckót alakítottunk ki a számára, majd könyörtelenül rácsuktuk a hátsó ajtót. Ekkor észrevettem, hogy 6 üveg víz és almalé nem került bepakolásra a kocsiba. Tibi azzal indokolt, hogy NINCS HELY. Később, amikor elfogyott a lónyál a szobánkban a szállodában jött az a változat, hogy én jöttem le utoljára a lakásból, én is zártam be. Na mindegy, ezt gyorsan elengedtem.
Szóval nem fért be elég innivaló, Zalán rendkívül nyűgös és kialvatlan volt, ráadásul nem is volt hajlandó reggelizni, továbbra sem volt meg a garázskulcs, izzadtam mint a ló...de végül 11 óra körül célba vettünk a Balatont, vagyis Fonyódot, ott is a kutyás strandot. Elvégre a lényeg, hogy a kutya jól érezze magát, majd lesz valahogy....
Aztán a második kanyarban kiderült, hogy a kutyának nem pakoltam vizet (mert a bubisat nem issza, ami volt nálunk, nyilván), úgyhogy első utunk a Tisza partra vezetett, ahol megpisiltettük, megkakiltattuk, de megitatni nem tudtuk és reméltük, hogy 3 órán belül nem szárad ki szegény kutya. ...
