2015. július 30., csütörtök

Hurrá nyaralunk! - 2. rész, az első nap




Hogy érett és felelősségteljes felnőtt vagyok, jelzi, hogy könnyedén kitöröltem az álmot a szememből nem hogy éjjel 3 órakor, de nem sokkal kettő után. Ugyanis pipilnem kellett (este ne egyetek dinnyét) majd egyszerűen képtelen voltam visszamerülni a békés álmaim közé. Elkezdtek fel és alá cikázni az agyamban a gondolatok, hogy még a virágokat meg sem locsoltam, a hűtőt is ki kell pakolni (tökfőzelék utolsó két decijét a vécének ünnepélyesen átadni) elmosogatni mindent, rendet rakni, áramtalanítani (hűtőt nem muszáj...), nyílászárókat bezárni, kukát kiüríteni....merthogy egy tiszta és rendes lakásba sokkal vidámabb hazaérkezni majdan, mint egy rumlis és büdösbe...nemde? 

Elvileg fél 4-kor kellett volna, hogy elénk gördüljön az a kisbusz, ami hetünkkel elrobog a reptérre. Ám sehol nem volt senki még háromnegyedkor sem. Ott egy picit megcsapott a majré lágy szele, hogy el fogunk késni, igyekeztem inkább az energiáimat pakolászásra és nem létező listám kipipálásába fojtani. Illetve lassan ideje lett volna felébreszteni a gyerekeket. Elvégre ők sem maradnak itthon. Erre eddig sok gondot nem fordítottunk, ugyanis a gyerkőcök ragaszkodtak ahhoz, hogy még este felöltözzenek. Póló, cicanadrág Rékának (MI MÁS???), póló-rövidnadrág Zalánnak. Annyira nem örültem ennek. Kényelmetlen is, felmerült a kérdés bennem, hogy minek is vasalni, másrészt azért nem olyan volt ez, mintha sítáborba igyekeznénk, szóval nem gondoltam, hogy nagy feladat hajnali fél négy tájban felvenni egy pólót (vasaltat) és egy nadrágot (szintén vasaltat). De leszavaztak 3:1 arányban, így hát hallgattam. A gyerekeknek pedig nem volt más dolguk háromnegyed 4 körül, mint hogy szandált húzzanak. 

Végül majdnem 4 óra volt, amikor megérkezett értünk a busz. Hurrá és végre! Beraktuk a gyereküléseket és a csomagokat, a gyerekek is letámolyogtak a földszintre a saját lábukon. Zalán hármasával vette a lépcsőket, remélem, pont akkor nagyon mélyen horpasztottak a szomszédok, mert Tibi - természetesen - komolyabban nem intette rendre. 

- Szerencsétlen gyerekek.... - jegyeztem meg Tibinek, mert éberségük ellenére mégis sajnáltam egy picit őket. Összenéztünk és kuncogtunk egy sort, hogy azért talán annyira nem szánnivalók ezek a csemeték. Utolsó kontroll, mit hagyunk itthon? 

Zalán még este kirakott egy kisebb doboz fakockát a nappali közepére, hogy azokat mindenképpen el kell vinni nyaralni. Merthogy máskülönben miből építene ott tornyot? Gondoltam, viccel. Ha egy éven belül hozzányúlt azokhoz a kockákhoz, legyek nyerítő igásló a helyi mgrt-ben.....! Már a bejárati ajtóban toporogtunk indulásra nagyon készen, amikor kijelentette, hogy márpedig ő kockák nélkül NEM MEGY SEHOVÁ. Hát bevallom, nem volt sem idő, sem türelem megbeszélni bővebben, hogy a kockák, mind a 8 kiló, miért kell hogy itthon maradjanak. Ha ezt a pszichológus látta volna! Beavatkozásom finom volt és határozott egyszerre, viszont kellemetlen mellékhatása is akadt, Zalán nyomban hangos ellenállásban tört ki. Hát ennyit régen gondoltam a szomszédokra éjnek idején. 

Amikor végre már betettem volna a fenekem a buszba, akkor jöttem rá, hogy a gyerekek hiányoznak. Mármint nem az enyémek, hanem a sógornőmé, I.-é....Akkor fordult meg először a fejemben, hogy lekéshetjük ezt a gépet, hiszen ha nem voltak ott, az azt jelentette, hogy még nem voltak készen. Mi Tibivel a leghátsó sorba passzíroztuk be magunkat. Én ekkortájt ébredtem fel igazán, ugyanis Tibi elkezdett panaszkodni, hogy büdös az inge. Valahogy rosszul száradhatott meg, vagy tudomisén hogy történt, de tényleg bódító illat áradt az inge egyik ujjából. Olyan enyhe bomlásszag. Ezen olyan szinten el kezdtünk nevetni, hogy készek voltunk, mint a matekházi. Ez megadta az alaphangulatot az utazáshoz. Aztán a gyerekek (19 és majdnem 18 éves csemeték) némi kivárás után előkerültek, ki előbb, ki később, Tibi pedig lemondott arról, hogy másik inget keres magának a bőröndjében....úgyhogy akár indulhattunk is. Füstöltek a kerekek és majd' kiakadt a sebességmérő. 

A reptér nagyjából egy órányira terül el tőlünk, nos, ezúttal sokkoló negyven percen  belül megjártuk. Nem hittem igazán  benne, de odaértünk! Hajnali öt óra már Budapesten köszöntött bennünket a Liszt Ferenc reptéren. Nem is sokat álltunk sorba és máris megszabadultunk a poggyászunktól, örömmel nyugtáztuk, hogy az otthoni mérleg pontosan mér, tényleg 10-12 kg körül megáll valamennyi csomagunk súlya, ahogy kell. 


A csekkolás előtt mi hatan plusz a fotós Tibor



A kézipoggyász átvizsgálása során Zalánnál megszólalt a figyelmeztető hang, az aminek nem kellene. Nagyon csodálkoztunk, hiszen a világon semmi fémes izé nem volt rajta, hacsak nem a szandiján valami bizgentyű? Gyorsan megnyugtatott a kapun túl egy cérnakesztyűs pasas, hogy ez egy amolyan random riasztás volt, alkalomadtán ilyen is van, próba cseresznye alapon megmotoznak olyat is, aki a kapun amúgy átsétálna. Mondta is, hogy átvizsgálja mindjárt Zalánt finoman....azzal leguggolt elé. Elég rosszul hangzott, valahogy a prosztata kontroll ugrott be nekem, fogalmam sincs, hogy mért..... Hát Zalán is rosszul viselte a megpróbáltatásokat, nehezebben, mint Tibi, aki az öve miatt szintén "besípolt". Szerencsére fél percen belül túl voltunk mindenen és mehettünk parfümöket szimatolni, nézelődni a tranzitba. 

Bár kaptunk ellátást a gépen a napszaknak megfelelőt, vagyis reggelit, a gyerekek persze nem bírták ki addig, túl sok volt a kísértés. Befaltak egy KFC csirke "alapcsomagot" Tibivel, úgyhogy jóllakottan és elégedetten várhatták a beszállást. Még pisilni is tudtak, aminek örültem, a gépen az nem feltétlenül egyszerű móka. 


                                                               
                                                             
                                   Itt én Zalánnal. Valahogy elfelejtettem behúzni a hasam....Vagy az is lehet, hogy behúztam és úgy is ekkora? Hát minden lehet, sajnos....

Zalán és a Boing


Buszok repítettek ki bennünket a lépcsőkig, majd rövid fotózás után elől szálltunk be a gép gyomrába. Tibit az ablakhoz engedtünk, mivel először repült életében. Nagyjából végig ilyen képet vágott hozzá.



Elhelyezkedéskor akadt egy kis malőr. Ahogy mindenki  becsatolta a biztonsági övét vagy legalábbis kipróbálta, milyen lesz, ha majd be kell kötni, Tibor jelezte nekem, hogy öve fémes részét nem lelé. Ott van a feneke alatt biztosan, keresse csak, legyintettem könnyedén a rutintalan Előszörrepülőre, ám úgy sem lett meg. Kiürítette az ülést és meglepve láttam én is, hogy tényleg sehol az az izé. Kerestük, kutattuk, végül az ülés mellé beszorulva ott pislogott. Tibi rángatta, húzta, meg sem mozdult, úgyhogy hívtuk a stewardess-t, hogy segítsen. Az utasította, hogy nyugodtan rántson rajta amekkorát csak bír. Tibor attól félt, hogy szétszedi a gépet, mire előkerül az öv egésze, én meg attól, hogy elültetik egy másik szabad helyre....Végül a stewardess a kezébe vette az irányítást és hát az évek meg a rutin....kiszabadította Tibi övét. Nem volt egy kedves teremtés egyébként, a mosolyát azt teljesen otthon hagyta, de én imádtam mégis, mellettem ülhetett Tiborom a gépen. A két gyerkőc közül Zalán vívta ki annak a lehetőségét, hogy ablak mellett üljön. Réka nem problémázott ezen, szerencsére, nem volt dráma és könnytenger, ami, lássuk be, benne volt a pakliban. Megbeszélték, hogy hazafelé majd ő fog az ablaknál ülni és kész. Cserébe imádott unokatesója mellett feszíthetett végig Krétáig.

A pilóta padlógázt adott és relatíve gyorsan felkapta a gépet a magasba. A Kiscsaládom ujjongott és élvezkedett. A szűk két óra repülőút nagyon gyorsan elröppent, reggelire minivirsliket szolgáltak fel valami számomra kevésbé ehetőnek számító krumplis izével, a szokásos mini zsömlével és teával/kávéval. A gyerekek szinte semmit nem ettek (Köszönjük, KFC!), úgyhogy mi Tibivel jól bevirsliztünk, kb. mint Szilveszterkor szokásunk....Talán a zsömléjüket a gyerekek is megették vagy csak a mini lekvárt magában....már sosem derül ki. A lényeg, hogy nem csapták el a hasukat.

Ezután valószínűleg elbóbiskolhattam, mert nem sokkal később érezhetően ereszkedni kezdett a gép (na az nem a kedvencem, de Tibi ezt is nagyon élvezte)


Ez a kép már ereszkedés a javából. Nagyjából itt történhetett. Hogy kisfiam szeme üvegessé vált és....


elaludt




Arra sem riadt fel, hogy épphogy elhagyva a tengert, a gép landolt a szárazföldön, némiképp döccenősen, a féket erőteljese behúzva.....úgyhogy a szokásos tapsot nem is kapta meg a pilóta, csak amikor egészen lelassult Heraklion repterén. Gondolta a banda, biztos, ami biztos.

Ismét buszokba áramoltunk, mely elfurikázott bennünket egy naaagy, kissé kopottas fehér épületegyütteshez. Ennek sarkán pillantottam meg az első helyi pálmafát. Köszöntöttük is illő szeretettel és tisztelettel. Hát megérkeztünk, Kréta, üdv Heraklion! Itt jövüüüüünk!