Éppen befejeztük a leltárt, éppen jóvágyta a főnököm a júliusi 15 nap (nem munkanap) szabimat, éppen kitaláltam, hogyan szervezzem meg logisztikailag, hogy a szakosztályhoz járjunk úszni egész nyáron, akár heti 3xis....amikor csörgött a telefonom. Semmi meglepő nem volt ebben, ordítanak ezek egész nap. Csakhogy most az óvó néni hívott. Ami - valljuk be - ritkán jó jel, főleg nem az munkaidőben.
Ahogy E. óvó néni bevezetőjét hallgattam, kicsit lelassult az idő. Óvatosan fogalmazott, úgyhogy nekem volt időm magamban találgatni, hogy vajon a nyaka tört ki Rékámnak, a gerince vagy a kezelába. A csuklója nyert, arra esett rá a mászókáról lepottyanva. Az óvónéni szerint a baleset után azonnal megdagadt a csuklóra, hitetlenkedve ismételgette, hogy : "Dehát én innen sosem szoktam leesni...." Drága kis bogaram!
Fél órán belül az oviban termettem. Aludt a drágám a Pihepuhában, a könnyek még nem száradtam meg az arcán. A kezét vizes törölközőbe bugyolálták és egy kendőbe. Ahogy felébredt, nagy fájdalmai voltak, mozdulni sem szívesen mozdult, illetve enni és inni kért. Úgy néztem a kakaóscsigára, mintha valami elvarázsolt teremtmény lenne, volt egy olyan érzésem, hogy nem jó ötlet bármit enni vagy inni...végül mégis benyomta az egészet és egy pohár teát is.
Tibi fél órával később érkezett, addigra nagyjából felültettem Rékát (nagyon melege volt és elfeküdte a másik karját) és kényelembe helyeztem (rám dőlt). Egyszer átbotorkált a másik csoport óvónénije, hogy miért nem visszük már orvoshoz a gyereket, itt sír már mióta....Olyan kevés hiányzott ahhoz, hogy csúnya káromkodások közepette elküldjem a büdös francba, hogy nem tudom elmondani. Ettől eltekintve eseménytelenül teltek a percek...
A kórházban az új szárnyban kapott helyet a sürgősségi betegellátó, rémlett a Híradóból. Persze csak amikor már hazaértünk. Mindegy, a kapunál egy kedves nemtomatitulusát emberke eligazított bennünket a kígyószobor mögötti épületbe. Ott fogadják a felnőtt és gyermek baleseteseket egyaránt. Meg kell hagyni, a személyzetre, orvosra, ápolóra nem volt gondunk, kedvesek voltak (legalábbis eddig). Az betegfelvételen egy hölgy felvette az adatainkat, picit húzták a szájukat, hogy a baleset után evett a gyermek...Tudtam én, hogy rosszat teszek vele...
Innen átirányítottak bennünket az orvoshoz, onnan a röntgenbe, onnan vissza az orvoshoz. Közben Réka kapott egy helyes barackvirágszín sínt, hogy a keze ne fájjon annyira. A vizes rongyra sem volt többé szükség. Minden gyorsan haladt, a kórház tiszta volt, nem várattak meg bennünket, szóval eddig panaszom nem lehet.
Először azt hittem, semmi különös nincs a csuklójával, még csak meg sem dagadt, hurrá, szóval talán csak egy zúzódás lesz. Ahogy ez a gondolat formát alkotott az agyamba, megszólalt mellettem a "gipszező" pasas, hogy ezt valószínűleg majd a helyére kell tenni altatásban. Majd gipsz. Na ott egy pillanatra megijedtem. Az igazság része, hogy bőgtem is. No nem ekkor, már korábban. Réka ugyanis olyan ügyes és együttműködő volt mindenkivel, orvossal, asszisztenssel és úgy dícsérték, hogy milyen aranyos és ügyi....hogy ahogy a röntgen ajtó becsukódott mögötte (egyedül benn maradt), eltörött a mécsesem....
Az orvos ítélete: este 9-re vissza kell menni a kórházba, ahol majd altatásban helyre rakják a törött csontos. Utána két óra megfigyelés és ha minden okés, hazajöhetünk. Olyan jó lenne éjfélre rendben hazaérni, többre nem is vágyom jelenleg....
