Hétfőn a gyerekek belekóstoltak a játszóház hangulatába, és hallani sem akartak sem strandról, sem medencéről. Réka persze hiába is lett volna lelkes (nem volt az). Valamikor délután azért sikerült eljutni a közeli Bivalyrezervátumba.
A lovaskocsis "túravezetést", ami kb. fél óránként indul, éppen lekéstük (nem is mi volnánk), így aztán gyalogosan barangoltuk be a tanösvényeket. A bivaly, mint olyan hazánkban őshonosnak számít és a Kápolnapusztai Rezervátum egy remek hely arra, hogy közelebbről is megismerkedjünk a bivalyokkal, az ő kis életükkel. Na persze annyira nem közelről, villanypásztor választja el őket tőlünk, látogatóktól. Én nem láttam ezzel kapcsolatban semmilyen figyelmeztetést és sima madzagnak tűnt az az izé a kerítésben, úgyhogy egy óvatlan idióta pillanatban megragadtam a madzagot. Innestől fogva messzire elkerültem minden kifeszített zsineget, nem volt probléma. Kaptam a képembe egy kis áramot. Nagyon fura élmény volt, a jobb kezemen hatolt be az áram és némi zsibbadást keltve a jobb lábamon is távozott. Pislogtam párat, majd meggyőződtem róla, hogy nem, még nem hagytam el az árnyékvilágot....
Tibi megjegyezte, hogy na, még szerencse, hogy nincs szívritmuszavarom, most lehet, hogy itt halnék meg, Zalában, a 28 fokban, családi körben. Ezt Réka valahogy félre érthette, mert keservesen el kezdett sírni, hogy neki meg fog halni az anyukája. Szörnyű volt. Ott volt az a gyönyörű táj, ballagtak békésen jobbról balra a bivalyok. Kék volt az ég, lágy szellő lengedezett, a lány meg zokogott az ölemben. Teljes volt az idill. Még kép is készült.
Rólam nem egy szépségdíjas kép, Rékát kell nézni! Azok a szomorú szemek!! Ekkor már meg volt vigasztalva
Nem sokkal később Réka csalánba lépett. Fogalmam sincs, hogy és mikor. Hihetetlen mennyiség burjánzott mindenhol, de túl a villanypásztoron. Az ösvényen nem sokat láttam, mégis sikerült neki térdtől bokáig csalánkiütésesnek lennie. Még szerencse, hogy előző nap, valami isteni megérzés folytán vettem a patikában Fenistil-t, így nem sokat szenvedett szegényke.
Itt történt az is, hogy Rékát összecsípték a szúnyogok, de ennek aznap még nem volt jelentősége. A dagonyázó tónál két üsző csak a mi kedvünkért, gombnyomásra besétált a vízbe és jólesően belefeküdt. A német turisták el voltak ragadtatva. A kilátóba felmászva láttunk nyulat, mókust, gémet (?) és jópár biciklin túrázó külföldi emberkét a távolban. Jobban belegondolva, lehettek éppen magyarok is...
A tanösvény vége felé egy mező tárult elénk, ahol nyüzsögtek az ürgék. Csak pár percet kellett csöndben ücsörögnünk és nyitott könyvvé vált kis életük. A gyerekek persze nem bírták ki, hogy némán örvendezzenek minden egyes cikázó kis állatnak, úgyhogy egy idő után inkább távolabb szaladgáltak, nem az orrunk előtt.
Kisborjút is láttunk, akit betegsége miatt kiközösítettek, de azóta meggyógyul, így hamarosan az övéi között lehet. Zalánnak nagyon megtetszett és mivel szabadon volt, a gondozói (három kamasz fiú) megengedték, hogy megsimogassuk a kicsit. Erre nem megkergette Zalánt?? Volt egy pillanatnyi bikaviadal feeling-em...aztán meg a bűntudat örvénye, hogy na...jól vigyázunk a gyerökre. De végül nem lett baj, csak mindannyian megijedtünk egy picurkát. Főleg Zalán, de nagyon leplezte. Visított, mint a kismalac, közben azt ordította: "Nem fájt! Nem fájt! Tegyél le!" - merthogy védelmezőn magamhoz öleltem, gondoltam, az kell a minipasinak. De nem, rosszul volt teljesen, a méregzsák énje vegyült az ijedt kisfiúval....Hát időbe telt, míg megnyugodott.
Szóval engem megrázott az áram, Réka csalánba lépett, Zalánt majdnem felöklelte egy mini bivaly....El is gondolkodtam, hogy mi jöhet még? Vajon Tibire mi vár? Abban biztos voltam, hogy a sétarepülésről a Kis-Balaton felett a Cesna-n mindenképpen lebeszélem. Még a végén lezuhan!!!
Mindent összevetve klassz volt, érdekes volt a rezervátum. Jó dolguk van itt a bivalyoknak, szó se róla!
Kilátóban
Szürke marhán?
Variáció egy témára :)
Tanösvényen bandukolva
Édi, nem?
Idilli kép áramütés után
Dagonyázó csajok
