Hirtelen ránk szakadt a nyár. Tegnap leszaladtam lefotózni a kutyaházat, nagyjából kora délután, mert egy darab még figyel a készleten (alapvetően nem kutyaházakat árulunk, bár végül is ez is fából van....) és már nagyon el szeretnénk adni. Na ez egy béna mondat, Réka is jobbat ír, de mindegy. Szóval mire nagy nehezen lefotóztam mindenféle szögből az ebpalotát, majdnem napszúrást kaptam. Nyilván picit túlzás, de huhh....nagyon fura volt március végén a kb. 25 fok!!!
A nap híre, hogy a keresztlányomat, aki tizedikes (szóval másodikos gimis az Apáczaiban), felvették a Milestone suliba. Erről én sokat nem tudok (bár a tandíját ismerem), de tesóm szerint annyi a lényeg, hogy a gimnázium mellett ide is jár majd, itt a tanév májustól-májusig van és aki ezt elvégzi (két éves, szóval érettségivel párhuzamosan lesz vége) egyrészt közelebb kerül ahhoz, mi is érdekli igazán (politológia, pszichológia, szociológia....D. esetében). Egyrészről. Másrészről nagyobb az esély külföldi egyetemre (angol vagy amerikai) való bejutásnak. Rögtön elképzeltem, hogy a Harvardra fog járni vagy Oxfordba....számomra szinte felfoghatatlan távlat. Egyébként ez nem is igaz, mert ami legeslegelőször eszembe jutott az az, hogy D. valami külföldi egyetemre fog járni és soha többet nem jön haza. Mármint életvitelszerűen, ahogy ezt mostanában, az iskola beiratkozás kapcsán sokat hallom. És akkor elszomorodtam egy kicsit, hogy de kár....csak azután ráztam fel magam azzal ,hogy milyen klassz is lesz, ha tényleg valami menő egyetemre bejut...
Tibi beszélt megint kedden Gy. nénivel, aki a nevtanban Zalánnal foglalkozik. Faggattam Tiboromat, hogy mit mondott Gy. néni, mit mesél Zalánról, bökje már ki, de azt felelte, hogy nem nagyon emlékszik rá, de megint nagyon megdicsérte. Na most én abból is felejtettem ezt-azt, amit Tibi mesélt, így csak annyi maradt meg, hogy TERHELHETŐ és ügyes és jó lesz neki a kéttannyelvű oktatás. Azon gondolkodtam, hogy én milyen szintű zseninek merném ajánlani a kéttannyelvű sulikat....pedig Zalán nem is zseni....Aztán meg azon morfondíroztam, hogy túlmisztifikálom ezt a kéttannyelvű dolgot, és beszéltem tesómmal, hogy az milyen volt, amikor harmadikban elkezdték a gyerekek angolul tanulni a környezetet??? Azt felelte, hogy döbbenetes és bámulatos volt egyszerre, neki ijesztő, de a gyerekeknek természetes. És hogy ne izguljak, mert úgy sem nekem kell dogát írni harmadikos környezetből, hanem a gyerekeknek. Persze ezen nem parázok, egyrészt mert Zalán ovis, szóval elég beteges lenne szoronganom a harmadikos környezet ügyén. Másrészt mert ugyebár a fene sem tudja, hogy egyáltalán felveszik é....
Tibi azt is megpendítette, hogy egyszer beszélhetnék Gy. nénivel...Ez igaz, de még valahogy nem tudtam rászánni magam, de egyszer Tibi is ott van, mint értelmes ember megszemélyesítője, nekem meg a kedd az olyan napom, amikor fél hétig, azaz a vívás végéig szabad vagyok. És itt következik kis életkém következő dilemmája, nevezetesen, hogy maxi figyelmem csak az elsőszülőttemre terjed ki, Zalán - és ezzel szembe kell néznem és változtatnom rajta - kiesik a látókörömből. Sajnos ez a jelenlegi helyzet. Ott van ugye a meló, az kb. 8 óra, meg amit itthon általában idegeskedem bizonyos helyzetekben, persze nem mindig. Aztán ott van Réka és az ő tanulmányai. Aztán itt van a háztartás, azon belül is, hogy legyen mit enni itthon, tiszta ruha a szekrényben. Hogy milyen a tisztaság foka a folyosó padlóján vagy a könyvespolcokon, azt fedje jótékony homály. Mindezek kb. 90%-ban lekötnek, illetve még itt van anyukám, akire rá kell telefonálni, hogy jól van e, mire van szüksége és ilyesmi illetve, amikor nagyon fáradt vagyok, minden türelmem össze kell szednem, hogy végighallgassam valami számomra abszolút lényegtelen és jelentéktelen párbeszédének a tolmácsolását, amit a hatvankettedik szomszédasszonnyal folytatott le. Megértek mindent, nem erről beszélek. Szóval ennyire van időm és semmi másra. Tényleg nincs. Szóba jött ugyan, hogy átveszem Tibitől a logopédia gyakorlást, amit ő nem csinál, pedig mindig héten kéri I. néni, hogy ismételjünk, mert így nincs fejlődés, gyakoroljunk, mert egyhelyben járunk. Tibi nem gyakorol (mert Zalánnak nincs sok kedve) én pedig nem tudom rászánni magam, hogy elkapjam Zalán grabancát. Nekem is csak 24 órából áll egy nap és estére olykor én is nagyon elfáradok. Hétvégén épp elég, hogy tanulunk Rékával,most már azért egyre többször úgy, hogy én csak rá-ránézek, nem kell mellette ülni órákat. Ha végeztünk a tanulással én már nem tudom előszedni Zalánt, mert egyszerűen nem vagyok rá képes. Nem akarom. Jövőre, ha iskolás lesz, muszáj lesz az energiáimat rá irányítani és Rékát az önállóság felé terelni, mert kettőjükkel egyszerre nem bírok. Persze Rékával sem tanultunk elsőben otthon, nagyon ritkán , talán Zalánnal sem fogok sokat, már a kéttanny. keresztülhúzza nagyjában a számításaim egy az egyben....
Hogy ez a litánia honnan jutott eszembe? Hát onnan, hogy minden héten elfelejtem, hogy szerdán reggel Zalánnak úszás van. Minden szerdán reggel idegbajban kapkodom hat órakor, hogy hol van az úszógatyája és köntöse és papucsa?? Tegnap azt is elfelejtettem, hogy szerdán vívó edzése van hattól. Nem először. Igazából mindegy volt, mert fél hét után jött haza érte Tibi, hogy akkor elrobogjanak még az edzésre? Nem mente. Szóval van két gyerekem, de igazából az agyam egy gyerek üzemmódban van. Mi lenne, ha lenne egy harmadik is? Elfelejteném megetetni is? Az is kimenne a fejemből, hogy hárman vannak? Ott felejteném a parkban?? Szóval elég érdekes vagyok. Pedig Isten látja lelkem, imádom mind a kettőt, szerelmes vagyok Zalánba a legelső pillanattól fogva, ahogy egy anya csak a fiát szeretheti....és mégis ez van. Na majd alakítunk az arányokon valahogy. Még az a jó, hogy picit jobb anya mindig lehet az ember, mindig van új nap.
Na ezt a bejegyzést sem tudom átolvasni, visszaolvasni, remélem, nagy baromságokat nem írtam....
Ha igen, holnap jövök és korrigálom, magyarázom a bizonyítványom. :)) Puszi mindenkinek!
