Rosszul aludtam az éjjel, nagyjából mint nyúl a bokorban. Valahogy attól tartottam, ami egyébként soha nem jut eszembe, hogy elalszunk. Beesünk a kórházba mellbedobással nyolcra, mire a doki közömbösen vállat von, hogy sajnos most már csak jövő kedden tudja megműteni a csajszit....Ilyen az élet! Végül magamtól felriadtam öt óra előtt 3 perccel (is). Fura dolog, hogy amikor az adrenalin dolgozik, nincs álmosság, még átmenetileg fáradtság sincs csak hómező agy...dehát nem is én operáltam....
Fél hét után 10 perccel felsorakoztunk a betegfelvételnél. Réka olyan álmos volt, alig látott. Picit szeparációs szorongott, 10 centinél távolabbra nem moccant tőlem. 7 óráig kitessékeltek bennünket a folyosóról, takarításra hivatkozva, ami Tibi idegrendszerét érzékenyen érintette. Óvatos becslése szerint is 8-nál hamarabb senki nem fog hozzánk sem szólni....Ebben azért kételkedtem. Oviba küldtem a fiúkat illetve dolgozni, hogy könnyebb legyen mindenkinek.
Hétkor szépen megnyitott a betegfelvétel (majd alkalomadtán (azaz soha) szólok dr. B-nek, hogy fél hétre felesleges bárkit berendelni, hétig fű sem nő...) egy kedves mosolygós hölggyel. Valami oknál fogva előre vett bennünket, egy telefonjába került neki. Talán mert mindenki más valami fiú nemi szervvel kapcsolatos nyisszantásra várt, vagy másért, nem lehet tudni. A lényeg, hogy utolsóból elsőként estünk túl az adminisztráción. Ki kellett vennem a fülbevalót, lemázsálták a nyafogó lányt és kapott egy rózsaszín karszalagot. Majd egy migrénre panaszkodó, unott nővér felkísért bennünket az osztályra. Ugyanabban a szobában kaptunk helyet, ahol a műtét idején elköltöttünk 2,5 napot. Csak a szemben levő ágyon.
Átöltöztünk a steril (?) pizsamába, mármint Réka, majd egyszer csak hallottam ahogy egyik nővér szól a másiknak, hogy dr. B. kéri Rékát a műtőbe. Háromnegyed 8 körül járt az idő. Tényleg komolyan gondolta ezek szerint a doki a reggel 8 órát. Csakhogy még a "bódítót" akkor meg sem kapta Rékám, szóval finoman elkezdtem szorongani, hogy hogyan lesz a tovább. A helyenként nem totálisan gyerekbarát nővérke aztán pikkpakk benyomta Rékának popsiba azt, ami addig hiányzott belőle. Ezzel majdnem egy időben befutott a beteghordó. Ajajj....Azonban ez a cucc egészen gyorsan hatott. Réka még egyáltalán nem akart a hordágyra feküdni, pláne nem hanyatt, viszont mire két liften, 3 szakrendelésen, számtalan sajnálkozó betegen, egy dideregtető alaksori folyosón áttolták és megérkeztünk a központi műtőkig, fátyolos lett a tekintete. Az sem nagyon rázta meg, hogy megőrzésre rám testálták a imádott Ikeás baglyát....Pontban 8 óra 10 perckor tűnt el a műtőknél vele a beteghordó. Dr. B. 8 óra 15 perckor érkezett. 8.45-kor hallottam először Réka rémes sírását, ebből leszűrtem, hogy sikerült felébreszteni. 8.50-kor elindultunk vele vissza az osztályra.
Nagyon aggódtam, hogy megismétlődik az ördögűzős rémálom ébredés után. Ám ahogy a nővérke elrendezte Réka tagjait illetve a műtőben bekötött infúziót az ágyon, megnyugodott és elszenderedett. Szerintem ezúttal jobban sikerült az altatás/fájdalomcsillapítás kombó. :) Plusz fél hatkor kelt. Réka csak szundizott és szundizott háromnegyed 11-ig. Közben csöpögött az infúzió (víz), én szereztem egy támlás széket (ezen az osztályon kész kincs) és más dolgom nem is akadt, csak várakozni és remélni a boldog ébredést.
Közben, még ennek beköszönte előtt, meglátogatta dr. B. az aznap műtötteket. Egy kisfiút, aki Réka után került a szike alá és Rékát. Minden rendben? Rendben. Alszik? Alszik. Hagy aludjon. Kb. ennyi volt a párbeszéd, majd a küszöbről még érkezett olyan infó, hogy 4 hétig nem tornázhat Réci, de jövő héten már úszhat. Majd a záróban is benne lesz. Illetve 3 nap kötés, egy hét steril tapasz és készpassz, ennyi. Értette, vettem, megköszöntem, elköszöntem. Legalábbis azt hiszem, nem biztos, hogy mindre volt időm hallótávolságon belül. Még mindig félelmetesnek tartom, hogy egy megyei kórházban egyetlen doki legyen felelős minden gyermek traumáért (vagy hogy kell ezt szaknyelven megfogalmazni), tarthatatlan és hallatlan állapot is....de végül is, mindent egybe vetve, most hogy mindenen túl vagyunk, úgy néz ki...sok rossz már nem is jut eszembe róla. Azért jó lenne, ha soha többet nem látnám....
Kórházi pizsi, infúzió és totál jókedv! Pedig már a bódítón túl volt. :)
Nem sokkal később Réka felébredt, csodálkozott, hogy már túl is van a műtéten. Nagy ártatlan szürke szemeket meresztett, felfedezte a szobát, ami megtelt, amióta elszunnyadt. Semmire nem emlékezett, ami üdvözítő volt. Elpityeredett, amikor meglátta kézfejében a pillangót, és nagyon megkönnyebbültem, amikor úgy nyilatkozott, semmije nem fáj. Éhes volt és szomjas, éhes és szomjas nagyon. Rövid egyeztetés után a nővérrel máris kaphatott pár korty teát. Majdnem lecsöpögött az infúzió, amikor pisilnie kellett, ekkor le is szedték azt róla, csak a pillangó maradt.
Villámgyorsan visszanyerte régi formáját, látszott, hogy rövid beavatkozáson van túl, nem viselte meg egyáltalán. Fél egykor szóltak, hogy kész a záró, mehetek érte. Egy órakor a kórház aulájában forrócsokiztunk Apára várva összecsomagolva, nagy békében és nyugalomban a padon.
Összességében minden simán ment és megrázkódtatásmentesen, ahogy szerettem volna. Így is elfáradtam nagyon. Idegileg is, lásd elmúlt hetek eseményei, fizikálisan is. Ugyanakkor mázsányi kövek gördültek le a vállamról. Egy gonddal, minden valószínűség szerint, kevesebb éljen, éljen, éljen, éljeeeen!
