2013. február 25., hétfő

9 ujjas

Hétvégén fánkot szerettem volna sütni. A kenyérsütő dagasztott és kelesztett, jó munkát végzett. Rajtam volt a sor. Kinyújtottam óvatosan az illatos, pillekönnyű tésztát, majd ajkaimon tündéri mosollyal hozzáfogtam, hogy kiszaggassam a fánkocskákat. Az illatuk , baracklekvárral együtt, máris az orromban volt. A harmadiknál beütött a katasztrófa. A pohár (magas, karcsú fehérboros) elpattant, megvált a talpától és csúnyán beleharapott a jobb középső ujjamba. Első izgalmamban, azt hittem, levágtam az egészet. Vér és vér és fájdalom, valamint apró üvegszilánkok garmadája. Jellemző rám, hogy vörös testnedvem látványától ájulás féle fog el...nem sokáig álltam hát a csap előtt, a hideg víz alatt. Máris éreztem, hogy meglódul velem a konyha. Sérült kezemet konyharuhába csavarva téptem a hálóba, ahová még éppen beértem a sötétség beköszönte előtt. Aztán mélyeket lélegezve magamnál sikerült maradnom. 

Tibi kidobta a fánk tésztát. Én meg bőgtem. Állítólag úgy, ahogy a kis nyuszik szoktak. Bőgtem, sírtam, zokogtam. Olyan szinten, hogy Tibi nem tudta eldönteni, mi a legnagyobb gondom. Sokkot kaptam, fájdalmaim vannak vagy a fánkot sajnálom. Magam sem tudtam eldönteni. Minden esetre hosszú évek óta először voltam képes sírni. Sírni. És nem meghatottságom vagy örömömben, hanem kínomban. Utána - ahogy Tibi megállapította, hogy megmaradok - szundikáltam egy sort. 

Szóval a nap üzenete, soha ne szaggassatok fánkot boros pohárral! 

UI: amiről még írni szeretnék:
- Maszkabál
- egyik szülinap a másik után