Pszichológusnál 2

Úgy éreztem magam ma, mint egy börtönből szabadult rab. Friss levegő áramlott a tüdőmbe egy szikrázó, forró nyári napon. Már amennyire ez lehetséges egy magyar megyeszékhelyen. Például délelőtt 11 előtt találkoztam a postással. ÉVEK ÓTA (na jó, másfél) nem láttam a postást ebben az időpontban. Na nem mintha nagy élmény lenne, mert nem Simon Baker-nek hívják. Aztán kisboltba flangáltunk, buszra ültünk a gyerekekkel, sétálgattunk a városban. Napközben! Munkaidőben! Úgy, hogy senki nem beteg perpillanat. Olyan szabadnak és boldognak éreztem magam, hogy el nem tudom mondani. Vagyis már el is mondtam. Képben vagyok, hogy miért éreztem így. Mert  minden úgy nézett ki, mint amikor még otthon voltam anyukaként. Azok a boldog, soha vissza nem térő békeidők!

Délben jelenésünk volt E. pszichológusnál a Nevtanban. Mióta utoljára láttam, levágatta a haját, de ugyanaz a piros szandi volt a lábán ami múltkor, vagy azelőtt. Biztos az a kedvence. Tájékoztatott bennünket arról, hogy mi mindent tudott meg, jött rá, következtetett  ki. Szokás szerint, nagyon érdekes volt. Gondoltam is rá, hogy lehet, keresnem kellene egy nekem való pszichológust, tök jókat tudnék vele dumcsizni, dolgokat kielemezni. Felszabadítana biztosan. Ha már a barátaim egy emberként leléptek mellőlem (egy kivétellel) és ritkán van alkalmam rojtosra beszélni a szám a saját életemmel, nyűgjeimmel és rinyáimmal kapcsolatban....

Ellenben velem most nem sokat foglalkozott E., picit csalódott is voltam. Maximum a véleményem mondhattam el bizonyos pontokkal kapcsolatban. Rögtön az elején célkeresztbe vette Tibit. Miután elmondta, hogy milyen hihetetlen élmény neki, hogy megismert bennünket, a gyerekeket, külön és együtt. Ezt kétszer is elregélte, a beszélgetésünk végén is. Akkor éppen el voltam gondolkodva, úgyhogy ostobácskán pislogva megkérdeztem, hogy "Kit?" (Hát minket!- segített ki Tibi.) Én nem értem, mi bennünk az élmény, de talán mindenkinek ezt mondja. Valamilyen szinten minden ember érdekes és egyedi...

Kétszer találkozott ismét Zalánnal, először Rékával együtt. Nem így tervezte, de Zalán nem ugrott a nyakába, hát játszott a két gyerekkel egyszerre. Azt mondta, nagyon könnyen és gyorsan tanul mindkét gyerek, hihetetlen izgalmas az, ahogy ők együtt játszanak, hihetetlen (ez szava járása) jól kijönnek egymással, de folyamatosan ott a rivalizálás. A figyelemért, a szeretetért, mindenért. Egész más oldalról ismerhette meg így Zalánt. Majd hirtelen Tibi felé fordult és neki szegezte a kérdést, hogy ő hogyan kezeli a feszültségeit? Hogyan vezeti le őket? 

Az első, ami eszembe jutott, hogy nincs neki olyan. Majdnem ki is bukott belőlem, de persze nem lenne igaz, nincs olyan ember, akinek ne lenne olyan "gubanc" az életében, amit meg kell emésztenie, feldolgoznia. Csak ő végtelenül nyugodt ember, nagyon nehéz őt felbosszantani vagy kihozni a sodrából. Ő ilyen. Elmesélte E., hogy a második találkozókor elkésett a banda, majd 2 órát vártak rá, hogy adjon új időpontot. E. nem volt annak tudatában, hogy bárki is vár rá, így ő nyugodtan beszélgetett a következő "időpontjával". Kijelentette, hogy ezek a gyerekek hozzá vannak szokva a feszültséghez. Mert nem lenne két "normális" gyerek, aki ül egy váróban két órát nyafi és hiszti nélkül. Ezen úgy meglepődtem, hogy csak pislogtam, kinyitottam a szám, aztán becsuktam. Tibi megjegyezte, hogy ketten illetve hárman egyáltalán nem unatkoztak, amikor mégis, akkor az udvaron szaladgáltak tovább. Nem látott ebben semmi különöset. Ahogy én sem. Ez baj lenne? :) Persze E. itt nem hagyta abba, úgyhogy koncentrálnom kellett, hogy ne maradjak le. 

Érdekes, hogy az ovival kapcsolatban más álláspontra helyezkedett, mint korábban. Eddig az volt a véleménye, hogy Zalán nem egy magányos farkas, ha nyitnak felé, nyit ő is. Hogy meddig, az nem derült ki, mert a második találkozó úgyszólván eredménytelen volt. A lényeg, hogy a hiba nem Zalán készülékében van, ha az óvónőkkel nem áll szóba, az nem Zalán hibája. Üljek le az óvónőkkel és beszéljem ez meg velük. (Hö-hö...hát érdekesen néznének....) Most ellenben úgyszólván az ovi védelmére kelt, ami bosszantott. Nem mondom, egyébként igaza van. Kiemelte, hogy a tény, hogy rendszertelenül visszük oviba Zalánt, az bizony gáz. Mert mire 10 órára (olykor 9-re) beesnek, a gyerekek már fel vannak pörögve, a kreatív foglalkozáson túl vannak, az óvónők kezdenek fáradni (10 órára kidőlnek???? Jó vicc!) Egyébként sincs idő minden gyerekkel foglalkozni...így is minden csoportra jut legalább egy SNI gyerkőc....Tehát kvázi az óvónők felelőssége fel sem merült. Hogy aztán ebben mennyi része van annak, hogy E. személyesen találkozott az óvónőkkel és beszélt Zalánról (egy másik kisfiú ügyében járt az oviban, aki Zalán csoporttársa), azt nem tudni....

Zalán egyébként nem akadozott nála sem. Folyamatosan beszélt. Az igaz, hogy hosszú monológokat nem adott elő, de két mondatokat sokszor összefűzött. Erre mondta T. pszichológus, hogy igen, mert tudja kontrollálni. 2-3 mondat erejéig legalábbis. Hát hogy aztán.....A lényeg, hogy E. szerint nevelési hiba az egész. Ezt így nem fogalmazta meg konkrétan, hogy a MI HIBÁNK, mert mindent olyan szépen vattába csomagol a szaknyelvével, hogy a jóisten sem tud minden mondatán eligazodni....de szerintem ez a lényeg. És mivel nem ez az első ilyen vélemény, hát elfogadom, hogy így van. 

Kiemelte E., hogy nem neveljük a gyereket egyformán, két értelemben sem. 
1) reggelente egy átlagos hétköznapon pl. Rékát felébresztjük,  mert 7.45-re suliban kell lennie, Zalán meg alhat akár 10-ig is, apát nem zavarja. Feltette a kérdést és nyitva hagyta, hogy vajon ennek milyen üzenete van a gyerekek számára? Zalánt jobban óvjuk, kevesebbet nézünk ki belőle (teljesen méltatlanul, mert E. szerint ugyanolyan okos, mint Réka, csak másképpen - már megint egy összecsengés T. pszichológus véleményével) , többet elnézünk neki....A gyerekek pedig aztán tudnak és észrevesznek. Itt volt egy jó nagy csönd.
2) Másképpen neveljük a gyerekeket, ami önmagában is feszültséget teremt. Én következetesebb vagyok és szigorúbb (olykor ordítok is), Tibi a maxi megengedő. Ez nagyon nem jól van így, sem Zalán, sem Réka tekintetében....
3) Nem elég erős, karakteres az APA figurája a családban. Apát mindenre rá lehet venni, kenyérre lehet kenni, apa mindenbe beleegyezik....És ez nem jó. Mert Zalán számára Tibi a minta, a legfontosabb elem a családban. Eljön majd a pont, amikor jönnek a csalódások és olyan félék, melyekből apa nem tudja majd Zalán "megmenteni" és akkor összedől majd a kártyavár, összeomlik egy kép, azt pedig nem szabad megvárni. 

Folyamatos, rendszeres logopédiai vagy pszichológiai figyelemre Zalán nem szorul E. véleménye szerint. Úgy kell készülnünk, hogy jövőre iskolába megy. (Mi? Az én magzatom???) Úgy legyen nagycsoportos, mint aki iskolába készül. Aztán max. nem megy. Szeptemberben majd aztán konzultálunk, hogyan indult a tanév, mi mindenen tudtunk változtatni. Kérte E. Tibit, hogy legyen ott a hétköznapokban, a mindennapokban a gyerekek életében, mert az az este 10 órás hazaérkezés....na azt egyszer nagyon meg fogja/fogjuk bánni.....

Utána még órákon át kavarogtak a fejemben a gondolatok, főleg ezen a "megszokták a feszültséget" dolgon rágódtam....hogy ebben mennyi lehet a valóság..... Azt már korábban eldöntöttem, hogy több szakembert nem kapcsolok az életünkbe, itt le is zárjuk ezt a fejezetet bizonyos szempontból. Majd az iskolaérettséggel kapcsolatban biztosan futunk néhány kört a nevtanban, bár én már nagyjából eldöntöttem csöndes kis magányomban, egymagam, nemhivatalosan, hogy 6 évesen nem megy iskolába. Nem hivatalosan. Persze minden képlékeny és bizonytalan, de úgy gondolom, neki az lenne a legjobb. Ez felveti a második nagycsoport kérdését, hogy azzal mi legyen...de ez már egy másik téma, másik dilemma. 

Szóval folytköv. szeptemberben E.-vel. Addig meg nyaralunk és kiélvezzük amit a nyár nyújtani tud nekünk.