2015. október 16., péntek

Még mindig E.

Csak néhány gondolat, ami úgy érezem bennem maradt a szerdai pszichológussal történt beszélgetésem óta.

E. a harmadik pszichológus, akit megkerestünk. Eddig valamennyien máshol próbálták megfogni a probléma gyökerét, de a legutóbbi kettő, T. és E. ötleteire tanácsaira nyitott vagyok. Ha nem így lenne nem is lenne érdemes folytatni az egészet illetve más szakember után néznék, ha nem lenne nekem egyébként E. szimpatikus. Hihetetlen fontos, hogy az adott szakemberrel legyen valamiféle közös hullámhossz. Hogy aztán ez nekünk kettőnknek, hármónknak mennyira van meg, fene tudja. Első x alkalommal nagyon jól el is beszélgettünk, azt hiszem, hogy most érint már (?) fájó pontokat is, ennek az egész történetnek a része, a mi életünk része is.

Úgy érzem teljesen nyitott vagyok előtte, gondolkodtam is, hogy lehet, túlságosan, mert mindig azt mondom ki, ami a legelőször eszembe jut, nem mérlegelek vagy gondolom át a válaszom. Szerintem ezt így érdemes csinálni. Akkor is, ha esetleg hülyeségeket bökök ki. Könnyű tehát rám úgymond lecsapni. Azt is elmondtam neki, valamely kérdésére reagálva, hogy az biztos, hogy az időhiányt soha nem fogom tudni megemészteni vagy elfogadni.  Akkor sem, ha azt gondolom, hogy ezen már túl vagyok. Ezen nem lehet. Működnek a hétköznapok úgy, ahogy működnek, gördülékenyen és vidáman, hogy aztán egy nap, amikor Tibi már 5 órakor otthon találtatik, rádöbbenjek, mennyire nagyon hiányzik is ő a mindennapjainkból. Mi mindent veszíthetünk mi is, a gyerekek is. De megint az a gondolatmenet vége, oda kell visszakanyarodni, hogy ahogy Tibi személyisége, ahogy a gyerekekhez hozzááll (én vagyok a jóval szigorúbb ugyebár), ez is fix dolog, olyan, mint egy beton fal, azt aztán nem lehet arrébb emelne egy centit sem. Persze, gondolom mindezt én, és ezzel veszem el tőle a fejlődés lehetőségét, szóval áááááh...
 
Hogy ő mennyire jó apa vagy nem jó apa. Nem igazán ez áll E. fókuszában, sokkal inkább az, hogy egy fiúgyermek egészséges lelki fejlődéséhez milyen apa figura szükséges és hogy ettől Tibi mennyire messze vagy nem messze áll. Valamikor a nyáron már kifejtette E., hogy a nevelésben egy véleményen kell lennünk, nekünk szülőknek, ha pl. én azt mondom, hogy 9 óra és a lefektetett kisded kopogtat a nappali ajtaján, egy emberként az legyen a véleményünk, a hangoztatott, hogy vissza kell bújnia az ágyba. Ez általában nálunk nem így van. A következetes és határozott apa figuráról már nem is beszélek, megtettem korábban, van némi hiányosság ezen a téren.
 
Nyilván bennem sem kerek minden lelkileg. Sokszor úgy érzem azt, hogy a nyomás rajtam, a minden irányból érkező, alig elviselhető. Apu halála kapcsán pedig végképp az fogalmazódik meg bennem újra és újra, hogy kerekségre nincs már soha többé esély. Valahogy megnyugvást talál az ember, próbálja feldolgozni, mondogatja magának, hogy mégsem 45 évesen esett össze egy infarktusban, hanem súlyos betegség után, viszonylag rövid szenvedés után blablabla...Persze mindez mit sem ér, ha az ölelése, a lénye nincs és a hiánya pótolhatatlan, főleg anyám számára. Amikor májusban beszélgettünk E.-vel ezt még sokkal intenzívebben éreztem.
 
Hogy a fociba belecsöppentünk Zalánnal és lassan, de biztosan egyre mélyebben benne vagyunk, azon E. mindenképpen meglepődött, úgy láttam a tekintetén. Jó iránynak tartotta, apa-fiú programnak is jó (T. pszichológus iránymutatása szerint), más csapás is ez, mint Réka útja (szintén T. iránymutatása), szóval a dolgok ezen állásával meg vagyok elégedve. Foci után átbeszélik a fiúk, melyik tetszett a legjobban Zalánnal (természetesen a foci edzés foci része, ahol gólokat lehet lőni) és kielemzik még az autóban az egészet, hogy közös élmény legyen. Ha hazaér se azt kérdezzük tőle, hogy hány gólt lőtt, mert nem az a lényeg, ne a teljesítmény legyen a középpontban, hanem inkább a "hogyanéreztedmagad".
 
Remélem, mindent leírtam, ami kimaradt az előző bejegyzésből. Jó, lehet, hogy nem, volt szó pl. az elfojtásról is, ami az én érzelmeimet illeti. Szerintem ebben mellé lőtt, legyintettem is gondolatban, miközben hátra dőltem a székemen, hogy na ez aztán olyasmi, ami nekem soha nem ment. Ebben Tiborom a profi a családban.

Ja igen, az ovi is szóba jött érintőlegesen, hogy ugye ovit nem váltottunk nagycsoportra, akkora probléma nincs ott...jegyezte meg E.. Akkora nincs, persze. Ovit egyébként sem most váltanánk, ha ezt fontolgatnánk is, hanem majd jövőre. Ám már most látom, hogy erre nem fog sor kerülni. Jelen állás szerint az ovi megfelel minden lényeges feltételünknek, többről magunktól lemondtunk, úgyhogy ezt a szűk két évet valószínűleg ebben az oviban fogja lenyomni Zalán.