Azt szoktam állítani, Réka nem hisztizik. Mostanában nem. És ez tényleg így van, nagyjából mindig. 24 órából 23-ban. Dehát ő is gyerekből van, ízig-vérig 3,5 éves, és ha egy mozgalmas nap áll mögötte, egész nap nem aludt, sőt megállása sem volt, akkor bizony estére olykor elszakad a cérna. Pontosabban megszólal a dobhártya szaggató RékaSziréna. És futva meneküljön, aki ilyen helyzetben a társaságunkba szorul és nem közeli családtag.
Történt, hogy vasárnap este fél 10 magasságában indultunk haza anyuéktól. Azt gondoltuk és fajinul el is terveztük, hogy mindkét csemete mély álomba merül majd, mire megállunk a kapunk előtt. Vagyis csak begurítjuk őket az ágyacskájukba és reggelig meg sem rezzennek. Pedig némi rutinnal és Rékaismerettel a birtokunkban tudhattuk volna, hogy a Krisztina napi édesség dömping kellőképpen felpörgeti majd a csemetéket, Récit mindenképpen.
Én vezettem. Ez fontos, mert egyelőre kizárólag az "L. mama - Otthon" távolságot merem levezényelni az ótónkkal. Ahogy barátnőm apukája mondaná, állandó ötödik utas az autóban a majré, amikor vezetek.
A belvárosban jártunk, amikor Réka kitalálta, hogy meg akarja nézni a színes szökőkutat a Kossuth téren. Álljunk meg, de azonnal!!!! Neeem, nem. Megyünk haza. - kanyarítottam el a kormányt határozottan, eképpen eltávolodván a tértől. Réci sírva fakadt. Pityergett, panaszkodott, majd a várttal ellentétben nem nyugodott meg, hanem torkaszakadtából ordítani kezdett.
Odanézz, ott a TIszavirág híd! - álltunk meg a néptelen kereszteződésnél.
ÁÁÁÁÁÁÁÁ! - ez volt Réka. Bekanyarodtunk az utcánkba. VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ BRÜÜÜÜ! - folytatta.
Megálltunk a ház előtt, motor leállít, világítás kikapcs. Ott piszegtünk az autóban, immáron újra négyesben. Sötét volt, mint a denevér zsebében. Így is érte érzékszerveinket elég inger, Réka továbbra is ordított, mint egy egész sakál vokál.
Légy következetes! - mindig ezt mondom. Ez a gyereknevelés egyik alapja és nagyon fontos építőköve, amelyhez ragaszkodom. Így hát fogtuk magunkat, kiszálltunk az autóból, fittyet hányva a csendrendeletre, melyet súlyosan megsértett a lányunk, felcibáltuk magunkat a másodikra, ahol minden kedély megnyugodott? Naná, hogy nem.
Ehelyett egymásra néztünk ott a vaksötétben és Apa valami ilyesmit motyogott (nehéz volt tisztán hallani)
- Végülis....kimehetnénk a Kossuth térre...Még csak fél 11 van. - Apa és az ő lágy szíve. Tudtam, hogy a kérdés el van döntve. Egyszerre pattantunk ki az autóból, helyet cseréltünk a kormány mögött. Réka nyomban elhallgatott, ahogy a motor ismét finoman felbőgött. Szipogott párat, majd annyit mondott:
- Nem a Kossuth térre akarok menni....hanem a Tiszavirág hidacskához.....- mindegy volt már. Mentünk, ahová a kisasszony szerette volna.
És tulajdonképpen nagyon jól éreztük magunkat mindannyian. Volt valami különös hangulata az éjszakai sétának. Szabadjára engedhettük a gyerekeket, meleg szellő fújdogált. Olyan volt, mintha csak a miénk lett volna a híd....Szép volt, a séta egyszerűsége ellenére is emlékezetes.
A nagyobbik folt én vagyok, a kisebbik kék Zalán.
Itt Réka szalad előlem.
Nagyjából fél órával később körutunk kiinduló pontjához térünk vissza, azaz az autóhoz. Iszonyú fáradtan zuttyantam az anyós ülésre. Ám Réka még pörgött, minden vágya volt, hogy következő állomásként a Kossuth tér szökőkútját vegyük célba. Nekem nem volt türelmem és erőm a meggyőzéshez, az autóban ülve kivártam, míg Apa a csomagtartó tájékán érveivel győzedelmeskedik Réka felett. Csendben és teljes békében kocsikáztunk hazáig.
