Minden túlzás nélkül állíthatom, fos napom volt ma. Már bocsánat! Eleve reggel úgy kezdődött minden, hogy baljósan. Nem volt időm Réka haját kirittyenteni úgy, ahogy őkelme szerette volna. Mert hiába kértem, nem fésülködött meg záros határidőn belül. A buszom viszont nem vár csak rám egy minutumot sem, úgyhogy 7 óra 10-kor nekem muszáj kilőnöm itthonról. Ha zöld békák potyognak az égből, akkor is. Végül idegbeteg módon, kapkodva vágtattam le a lépcsőn, fújtatva, mint egy kazán. Még hallottam, ahogy Réka bömböl, hogy ma nem lesz kétcopfos frizurája, pedig megígértem....és tényleg megígértem. Csak az a mocsok idő, a velem együtt elfutó, az nem engedte. Mindez megteremtette a keserű alaphangulatot az egész naphoz.
Mára megbeszélés volt kitűzve, rögtön kettő is. Egyet 3 órakor elnapoltunk/-tak, a készletről szólót, a másikat a nagyobbik főnök háromnegyed négyes kezdettel megtartotta. Gyermekes anyák erről álmodnak, ugye, délutáni "meeting"-ek.....Mindegy. Nálunk megbeszélés két okból szokott lenni, az egyik ha valamit bejelent a vezetőség, a másik, ha észt osztanak vagy fejmosást. Az előbbi, a bejelentéses az baromi ritka és általában olyasmit tudunk meg, amit már amúgy is tudtunk, csak éppen más, nem hivatalos forrásból....A gyakoribb a fejmosásos. És az ész osztás. Vagy a kettő együtt. A mai is erről szólt.
Ültem ott az kis asztalomnál, a saját kis laptopom előtt, olykor kipillantottam az ablakon is a szokatlanul meleg tavaszba és azon tűnődtem, hogy vajon a főnökasszony melyik cégről beszél? Mert én nem ismertem rá a mondandójából a jelenlegi munkahelyemre, sem saját magamat nem találtam a történetben. Mindegy, ezen felülemelkedtem gyorsan. Azonban azt nagyon utálom, ha olyasmit kérnek számon, amit addig soha nem is kértek. Lehetnék éppen gondolatolvasó, de mit csináljak, ha nem vagyok? Vagy ha valami jelentésre rákérdeznek, hogy ugye napi szinten van frissítve? Nem, bakker, mindig is arról volt szó, hogy heti az a jelentés. Átjárok a gyártásba? Nem járok. Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy minek a bánatnak is járnék, mikor nem én vagyok a gyártásért felelős. Van annak saját gazdája. Ja, hogy napra késznek kell lennem a mindenkor készletből, ahhha....Bocsesz. Hogy erre miért nem gondoltam?!
Fél ötkor szerényen feltettem a kérdést (kisebbik főnökömnek), hogy most akkor maradjam még, van megbeszélni, átbeszélni valónk vagy mehetek, folytköv. holnap. Mert ha még vár egyeztetésre ez vagy az, az is oké (dehogy az!) csak akkor valaki másnak el kell hozni a sarjaimat az oviból, suliból. Elengedtek. Rohantam, mint az idióta, hogy öt órára beérjek a suliba és a vitriolos hangú tantónéni ne hívjon fel azzal, hogy kedves anyuka, 17 óra után már csak a portás gondjaira tudja bízni a leánykámat....ő, mint az adott napra beosztott napközis nevelő, veszi kalapját és viszlát. Végül 5 perc híján beestem a suliba időben. Onnan haza, iskolatáska folyosón ledob, nyomás tovább az oviba Zalánért. Ahogy baktattunk, kéz a kézben Rékával....aközben amiatt volt lelkifurim, a változatosság kedvéért, hogy Rékám csicsergése és édes kis hírei csak minimálisan foglaltak le. Nekem arra ott és akkor nem volt sem időm, sem türelmem, ami egyébként elég szomorú dolog. Nem is ismertem magamra.
Öt óra 8 perckor nyitottam rá az ajtót az óvónéninkre, aki éppen akkor tért vissza a csoportszobába. Egyedül volt, elnézésem kérte, de már felvitte a "gyűjtőbe" az én Zalánomat. Ismerve az ovi takarító nénijeit, tudtam a dolgom. Nyomban eldobható lábzsákok után kezdtem kutatni. Ilyen kései órán már javában takarítanak a dadusok (ha már addigra nem végeztek is eme munkájukkal) és ölni tudnának a tekintetükkel, hogy hol a frászban volt a felmenő eddig? Hogy öt után még oviba merészkedik? Rám is szólt egy, ahogy a gyűjtő csoportot megközelítettem, hogy kiért jöttem? Na nem abban a hangulatban voltam éppen, hogy fel tudott volna tartóztatni.
Itthon első dolgom volt, hogy a Tiborjaink névnapjára tegnap eszkábált kókuszos keksztekercsből alaposan betermeljek a gyerekekkel egyetemben. Jól esett, mit ne mondjak. Meg is érdemeltem, kicsit úgy éreztem. Falatoztam, amíg enyhe émelygés rám nem tört. Később, ahogy a RushHour társasjátékot nyúztuk Zalánnal (ügyes benneeee!), elméláztam, hogy milyen pocsék munkaerő vagyok....belátom. Egy ilyen napon, amilyen a mai pölö, legalább este hétig benn kellene kuksolnom és a kis excel táblázatokra gúvasztani a szemeim. De az az idő elmúlt, hogy erre nekem van időm....vagy kedvem, ami azt illeti. Ugyanakkor mennyire alul teljesítek, mint anya...hétköznaponként a vacsorafőzéssel lassan a világból ki lehet kergetni, depressziót kapok a szennyes-vasalnivaló örök körforgásától és szánalmasan kevés idő jut a gyerekeimre, minőségi idő. De ez van, lassan közhellyé süllyednek ezek a mondatok az én ujjaim alól....
Amíg a gyerekek fürödtek, felhívott a volt kolleganőm és kicsit "sírtunk egymás vállán". Mivel még utána sem éreztem lényegesen jobban magam, kisomfordáltam a konyhába és ettem még egy szeletke keksztekercset. Ha már nem vacsoráztam a vonalaimra tekintettel...Reméljük, a holnapi nap valamivel vidámabban fog telni!
