Egyszer elkezdtem...

....úgyhogy most folytatom.

Igazából nekem soha nem volt "munkanélküli" tudatom. Nem éreztem magam sem feleslegesnek, sem naplopónak, sem számkivetettnek. Egy darabig. Ahogy Zalán betöltötte a három évet, kétféle elképzelésünk volt a jövőről. 2013 még itthon talál, 2014 is itthon talál. Ez utóbbiban szerettem volna hinni, ma már belátom, hogy inkább csak illúzió volt. Még akkor is, ha a gyerekek szempontjából érhető és indokolt tervek voltak ezek. Egy napi 12-14 órát dolgozó apa mellett hogyan vállalhat munkát az anya is napi 8 órában és élhetnek e mellett normális családi életet? Ez sokáig talány volt számomra. Hittem, hiszem ma is, hogy minél tovább itthon lehettem volna a gyerekekkel, az annál inkább a gyerekek javára vált volna. Én nem ismerem, milyen egy klasszikus kétdolgozós családban felnőni, csak modellezni tudtam magamban a felállást.

Október végén célba vettem a helyi munkaügyi központot, ahol addig soha életemben nem jártam. Időszerűvé vált az álláskeresés, elfogyott alólam az idő, bármennyire is sokként hatott ez a szervezetemre. Nagyon berzenkedtem ellene, beszélni sem nagyon akartam róla. Olyannyira nem, hogy ezután még hosszú hetekig nem rendelkeztem azzal, ami minden álláskereső alapvető tartozéka, érvényes és napra kész önéletrajzzal. 

Minden egyes látogatás a munkaügyi központba megviselt lelkileg. Tényleg olyan volt, mintha valami alárendelt, alsóbbrendű kaszt tagja lettem volna. Nem tetszett, amilyen hangot olykor megütöttek az ügyintézők. A szaktudások hiányosságairól is hosszan tudnék elmerengeni.
"Ez a papír rosszul van kitöltve, hogyhogy így van kitöltve, nincs rajta pecsét, kérjen újat!"  - dörgött a hivatalnok.
"Szerintem rendben van, pecsét pedig nem is lehet nagyon rajta, felszámolás alatt áll a volt munkahelyem, kéremszépen." - pityogtam én. Erre eltűnt az ügyintéző a folyosón, majd jött vissza nagy boldogan, hogy neki van igazi, nem jó az x oldalon a k pontban a megadott összeg. Hurrá! Persze a felszámolós hölgy, akinek máig hálás vagyok, hibátlanul dolgozott. Velem, mondjuk, mire ez kiderült, párszor feltörölték a padlót. 

Az adatfelvételnél a helyettes hölgyike majdnem egy órán keresztül pötyögte az adataimat a gépbe. Amikor végzett, elégedetten összecsapta a kezét és sok szerencsét kívánt az álláskeresésemhez. Jóindulatúan megnyugtatott, hogy a meglévő paramétereimmel sem könnyű manapság az álláskeresés (mintha ezzel én nem lettem volna tisztában). Vihogott, hogy ő egy időben azt tervezte, CNC maróssá képezi át magát, azt bezzeg mindig keresni, amúgy meg lehetetlenséggel egyenlő elhelyezkedni. Gondoltam magamban, ennyi ésszel - bár én sem vagyok egy lángész - bizony nehéz is lehet....

Amikor elköszönt, mert hogy szerinte mindent elvégzett, amit szükséges volt, én illedelmesen megkérdeztem, hogy mi a helyzet a dolgok anyagi oldalával, konkrétan az álláskeresési járulékkal. Erre nagy kerek szemekkel rám meredt és őszinte döbbenettel így szólt: "Magának az jáááár??" - kissé zavartan kutakodott a tengernyi papírhalomban, amit az elmúlt 1 órában kinyomtatott, majd rájött, hogy valóban, rendelkezem x év munkaviszonnyal. Bámultam ki az ablakon, egyenesen a körforgalom lüktetésébe és azon tűnődtem, mikor siklott így félre az életem? Tegnap még fulltájm anyu voltam, ma meg munkanélkülivé süllyedtem?? Mire kitámolyogtam az iroda ajtaján, az ügyintéző spiné totál leszívta minden erőm. 

Az ezt követő néhány látogatásomra a központba rendre valamilyen hiánypótlás okán került sor. Valamit mindig kitaláltak és ha teszem azt postán próbáltam volna elintézni a dolgokat, pl. beküldeni a kitöltött nyomtatványt, rendre megkaptam. "Miért, nem ér rá bejönni?" Most erre mit lehet felelni? A munkanélküli nem mondhatja azt soha, hogy nem....

A központban általában mindig sokan vannak. Olykor szomorú tömegek. Kis butuska pályakezdők, lehajtott fejű, szégyenkező ötvenesek, kisebbségiek csapatostul....Kivéve a hétfőt, amikor hatig van ügyfél fogadás (habár megkértek, hogy 5 után lehetőleg ne "zaklassam" őket ügyes-bajos dolgaimmal. Egyszer fél 6-kor estünk be családostul. Egyrészt rám szóltak udvariasan, hogy a gyerekek maradjanak a folyosón (ezt persze nem hallottam meg), másrészt a "recepciós fiú" sápítozott, hogy mindenki "el van havazva"...ehhez képest az irodába lépve senki nem dolgozott....fél lábbal már otthon is voltak.

Később azért majdnem összebarátkoztam a születési hónap/nap szerint rám szabott ügyintézővel. Ha volt valami bánata, felhívott, behívott, akár soron kívül intézkedett, kedves volt és mosolygós...mégis úgy örültem, amikor januárban úgy somfordáltam be a központba, hogy minden valószínűség szerint lesz munkám. Hogy ez hogy volt, mint volt, elmesélem legközelebb. :)