Harmadik nap Tordát vettük célkeresztbe. Mivel azt olvastuk az útikönyvben, hogy csak 3 óráig van nyitva a sóbánya, ezért belehúztunk és már 11 óra magasságában elfogyasztottuk a reggelinket. Semmi különöset nem ettünk, kenyér, felvágottak, citromos tea...de minden nap mást szolgáltak fel. A banda állította, hogy finom a vaj, amit egy mini téglaként tálaltak a vendéglátók...szerintem margarin volt, legalábbis pont olyan íze volt a számban. Hűvösek, verőfényesek voltak a reggelek, meleg pulcsi és zoknyi után nyúlt az emberlánya kora reggel, ami aztán szépen leolvadt rólunk, mire magasabban járt a nap. Kényelmes volt így, mert nappal nyár volt, éjjel pedig jót aludtunk a hűvösben.
A Tordai sóbánya évszázados múltra tekint vissza, Erdély egyik legérdekesebb természeti látnivalói között tartják nyílván. A legelső meglepetés akkor ért, amikor nem találtunk parkolóhelyet és megakadt a szemünk azon a tömegen, ami a bejárat körül zsongott...Végül némi kínlódás után a buszparkolóban hagytuk a 8 személyes járgányunkat és feltrappoltunk a bejáratig, ami némiképp úgy fest, mint egy ufó űrállomás.
Vagy inkább mint egy oldalára fordult, majd földbe fúródott ufó. Egyébként nagyon széép és méltó a sóbányához. EU-s forrásból épült és odabenn mindenütt van magyar felirat.
Gyorsan sikerült beszerezni a jegyeket (20 ron a felnőtteknek és 10 a diák), majd mivel azt olvastuk, hogy odalenn csak 10-12 fok van, mindenki izgatottan markolászta a melegítőfelsőjét vagy pulóverét. Aztán ahogy sorra kerültünk elkezdtük, az ereszkedést lefelé a lépcsőkön lefelé, lefelé és lefelé, amíg el nem értünk egy bizonyos szintig. Odalenn minden nedves volt és nagyon sós. A gyerekek óriási késztetést éreztek, hogy a falra tapadjanak és megkóstolják, ami végül kimerült abban, hogy lopva végigsimították a falat, majd némi fáziskéséssel, hogy ne legyen azért annyira feltűnő az egész megnyalintották az ujjukat...No comment...
Az erdélyi sókészlet több mint 13 millió éves, döbbenetes. Tengerek fenekén leülepedett, jöttek a tektonikus mozgások és hopp 1200 méter vastag sóréteg képződött. Ezt már a rómaiai is felismerték és elkezdték kitermelni. Valamikor a harmincas években leállt a kitermelés.
Ahogy elértünk egy szintet, vártam, hogy majd jön valami lift szembe, ami levisz a mélységbe. De csak a kígyózó sorokat találtuk, emberek alkották, akik a liftre vártak. Na jó, akkor inkább jöjjön a lépcső. Ahogy ott kamilláztunk, kijutottunk a legnagyobb terembe, ahol a kíváncsi turista tehetett egy kört a magasban. Mire rájöttem (mert Tibi emlékeztetett rá) hol vagyok és mit csinálok, arra eszméltem fel, hogy kocsony a lábam és eléggé be vagyok tojva. Tizenakárhány emelet magasban egy sófalba vésett kis ösvényen haladtam, alattam meg semmi. Ha üvegből van az egész, rá sem merek lépni, az bizonyos.
Na és itt jött az, hogy a lépcsőn lekanyarodtunk egészen a legmélyebb pontig. Ott mindenféle program várja azt, aki még szórakozni szeretne, nem csak szétnézni. Játszótér, csónakázótó. óriáskerék (Románia felirattal), mini golf....Kicsit ücsörögtünk, fotókat készítettünk, szívtuk a jó kis friss levegőt, a nagyobbak kipróbálták az óriás kereket (5 lej per fő), aztán ahogy különösebb tennivalónk már nem akadt és a tatyómon kezdett lecsapódni a só (valamint a gyerekek elunták a játszóteret), felmasíroztunk a lépcsőn és a kb. 15 fokból visszatértünk a harmincba. Egyébként én nem fáztam lenn, pulcsi sem kellett igazán, csak a hátamat védtem, nehogy meghűljek.
Ez itt a csónakázó részlet, ahol akkora tömeg volt, hogy kihagytuk. Továbbá komolyan véltem attól, hogy egyik gyerekünket legalább ott hagynánk véletlenül.... a vízben...
És akkor jött a Tordai hasadék. Ahol sokáig úgy éreztem, hogy tényleg van esélye annak, hogy a családunk összlétszáma csökkenhet....Hogy bizonyítsam, hogy nem a levegőbe pánikoltam, azóta az egyik híd leszakadt a három közül a hasadék túra ösvényén. Nem sérült meg senki, de hát na.....
