Mert ezt a témát a levegőben lógva hagytam, elvarratlanul...
Legutóbb még csak hírt adtam az első tejválság beköszöntéről, nem részleteztem gyötrelmeimet, kétségeimet és kínjaimat...Elsősorban azért, mert ilyesmiről nem is lett volna mit írnom. Öreg róka vagyok én már ahhoz, hogy egy tejválság önmagában kikészítsen, sokkal inkább a megoldáson és az okokon törtem a fejem, többé kevésbé hiába...Másfelől, a krízis nem tartott nagyon sokáig.
A legmélyebb pont az volt, amikor egyik este "vacsora" közben bekövetkezett az, ami egy ideje már nyilvánvaló volt, hogy befog, egyszer csak elfogyott a tej mindkét ciciből. Elfogytam, kifogytam. Zalán persze azonnal leadta a drótot nekem, méghozzá hajszálpontosan ugyanúgy, ahogy annak idején a nővére. Szívta, szívta a cicit, türelmesen, dolgosan, majd egyszer csak elengedte és felnézett rám értetlenül. "Anya, hol van a tej?" Aztán megint szívott rajta párat, láthatóan hiába...és újra a segítségemet várva felnézett rám azokkal a szépséges szemeivel....Annó Rékával bőgtem, mint a záporeső, majd' megszakadt a szivem, hogy nem tudom táplálni, nem tudok neki segíteni. Úgy éreztem, cserbenhagytam őt. Most, jóadag élettapasztalattal a hátam mögött nem sok értelmét áttam a könnyeknek. Nem mondom, most sem voltam virágos kedvemben, egyáltalán nem, de inkább elővettem a hűtőből 30 ml-nyi tejet, melyek korábban fejtem le és reménykedtem, hogy jól lakik vele csemetém. Zalán benyelte az utolsó cseppig, majd hajnalig elaludt, vagyis nem marad éhes.
Másnap szoptattam és fejtem, szoptattam és fejtem...többet azonban nem fordult olyan elő, hogy a tej ne lett volna elég. Legalábbis Zalán nem panaszkodott, a cumisüveget pedig többnyire elutasította, vagy szopi után szórakozottan rágcsálta, mint holmi ízesített cumit.
Végülis azóta a krízis lecsengett, teljesen magától, múlt időben beszélhetek az egészről. Didkóim újra tejtől duzzadóak és kemények minden soron következő szoptatás előtt. Ezt már szeretem, édeni állapot! Köszönhetem mindezt Piri idő előtti, váratlanul korai távozásának, nem annyira hősies küzdelmemnek a drága anyatejért.
Ugyanaz a meglátásom, mint a Rékás válságok idején, hogy a "nehéz napokat", melyek több értelemben is nehezek egyszerűen át kell vészelni, túl kell rajtuk lenni. Mert bevethetek én bármilyen tejszaporító mókát és módit, küzhetek én, mint egy oroszlán, a tej mennyisége alapvetően a hormonok kezében van, csak finoman vergődve várhatom, hogy leperegnek a napok és újra több tejem lesz. Persze a gyógytea és a mellszívó bevetése pozitívan befolyásolja a tejkérdést, de önmagában kevesek ahhoz, hogy átlendítsenek a krízisen. Ez egyszerre ijesztő, hisz tehetetlenségem nyilvánvaló, másrészről bizonyos perverz fokon megnyugtató, hogy ilyen tejválságokon mindig túljutottam Rékával.
Tanulságként levontam, hogy a magamfajta hullámzó mennyiségű tejfelhozatallal rendelkező szoptatós anyuka ne legyen annyira lezser, igenis fagyasszon le tejcsit! Már amennyiben el akarja kerülni lehetőség szerint a tápszeres pótlást vagy kisdede koplaltatását, amikor Piri legközelebb felé jár.... Előbb azonban majd meg kell győződnöm róla, hogy Zalán elfogadja a kiolvasztott tejet, mert már nem is emlékszem (vagy inkább nem akarok emlékezni) hány liter kincset érő anyatej ment a lefolyóba, csak mert őfelsége, Rékasága csak a frissen csapolt anyatejet engedélyezte személyes fogyasztásra...
