Hazudnék, ha azt mondanám, hogy vígan és dalolva hagytuk el ma a Nevtant. Igazából pedig semmi meglepő nem történt. E. már felkészített rá (vagy legalábbis próbálta), hogy Em. néni (a logopédus) nem fogja tudni Zalánt heti rendszerességgel elvállalni, majd csak a következő tanévben. Óra után ennek megfelelően Em. elmondta, hogy nincs szabad helye a heti rendszerességhez,döntsem el, hogy őt kérem, de akkor csak ősszel kezdünk heti sűrűséggel vagy átirányít egy másik kollegához. Az utóbbit kértem. Kért két hetet, hogy kiderítse, van e olyan logopédus, aki el tudná vállalni Zalánt. Igazából nem ragaszkodom Em.-hez annyira, még....úgyhogy bár nem örülök a cserének, talán lesz eredménye még ebben a tanévben a heti óráknak. Attól, hogy nem megy suliba, azért nem ártana, ha a helyükön lennének az S, C betűk és még egy pár, ami nem 1000. Értem én, hogy a kapacitás véges, értem én.
Hát nem egyszerű, E. otthagyja a nevtant, úgyhogy pszichológus támogatásunk nincs. Az egy dolog, hogy szerinte nincs is rá szüksége Zalánnak, azért ha marad, nyilván konzultáltunk volna, lett volna még mit átbeszélni, azt gondolom. Ezt most is megtehetem a költségterítéses szektorban. Logopédus meg nincs igazából és érdemben csak annak, aki a köv. tanévben iskolás lesz. Havi rendszeresség vajon mit ér?
Hazafelé belebotlottunk egy iskolából hazafelé tartó középiskolás bandába. Azt is tudtam, hogy nem a város legelitebb iskolájának diákjai. Pont előttünk dobták szét magukat az üléseken. Elég félelmetesen néztek ki, remélem, az ijesztő külső érző szíveket takart. Az egyik lánynak valami fekete orr piercingje volt a két orrnyílása között, áttetsző bőrével és kék szemével valami mély szomorúság áradt belőle. A másik folyamatosan kacsaszájat csücsörített és olyan volt a szemöldöke, mintha szigetelő szalagot ragaszott volna a meglépő szemszőrzete helyére. A harmadiknak fültágító volt a fülében, fehér és olyan zsíros volt a haja, mint aki oliva olajban fürdött. Két megálló között lassított a busz egy helyen, pont ott ,ahol néhány iskolatárs sétált szintén hazafelé irányba. Gondoltam, hogy majd integetnek nekik, esetleg elsütnek pár poént, de nem, csak erőteljesen meglengették a középső ujjukat. Zalán nem szólt semmit, nem kérdezett semmit, szerencsére. Erről eszembe jutott az a bőrnadrágos lány, aki a múltkor hagyott el bennünket a Tiszavirág hídon. Helyesnek tűnt, csinosnak, kedvesnek, egészen addig, amíg az ugyancsak helyes és csinos kerékpáron közelítő fiú ismerősének eképpen viszonozta annak "Helló" köszönését.
- B....dj meg.....
Gondolom, a pontok helye nem nagy rejtély a többségnek. Olyan rémisztő idulattal köpte ezeket a szavakat a fiú felé, hogy egészen megrendültem. A fiú tekert tovább az uszoda irányába, minta mi sem történt volna, a lány pedig barátnőjével egymást támogatták széles jókedvükben.
Hát remélem, azért nem ilyenek a mai fiatalok, csak rossz volt a mintám!
