Az úgy kezdődött, hogy olvastam én egyszer ezt a bizonyos Macikonyha féle dobos torta receptet. Aztán időről időre még egyszer és még egyszer, akkor már a nyálam is csorgott. Most szombaton, egy nappal családunk férfitagjainak névnapja előtt (ugyebár Zalán is Tibor egy picit), jött az isteni szikra, hogy én bizony dobos tortát fogok sütni nekik. Motoszkált bennem a kósza gondolat, hogy kicsi vagyok én ehhez, hiszen csoki és feketeerdő tortán kívül az életben nem sütöttem még másmilyen tortát (na jó, répatorta is sült már nálam) De elnyomtam magamban minden negatív hullámot és háttérzajt, nekiestem a tortának.
Először a krém készült el. Mondhatom, TÖKÉLETES. Dobos torta imádóknak egy kötelező recept. Állítom, finomabb, mint amit a cukrászdákban kapni. A krém jó sikerülte megadta nekem azt a lökést, ami a fütyörészős könnyed folytatáshoz kellett. A piskóta ugyanis nem a kedvencem, úgy is mondhatom, hogy örök mumusom. Nekem még tökéletes piskóta soha nem került elő a sütőmből, csinálhattam vele akármit.
Ami azt illeti, most is hű voltam önmagamhoz és a hét piskótalap helyett csak ötöt tudtam összehozni az adott mennyiségű (7 tojásos) piskóta masszából. Sebaj! Mivel Zalán éppen az igazak álmát aludta a kanapén (előtte pedig becses mellkasomon), Réka pedig a TIszavirág hídon szökdécselt az apjával, szóval tök egyedül voltam otthon, belefogtam a karamell elkészítésébe is, a tetejére. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz a végeredmény, bele sem nagyon mertem gondolni....csak elszántan követtem az utasításokat.
Összeállítottam a tortát, a lapok közé kanyarítottam a krémet, a legszebb lapot hagytam meg a tetejére, majd amikor a maradék krémet elkezdtem kenni a torta oldalára.....na akkor jöttem rá, hogy elfelejtettem az ideiglenes alátétről idejében leműteni a tortát egy normál tálra...Én rutintalan! Pedig a torta immáron mozdíthatatlan állapotban leledzett. Sóhajtottam egyet, örültem, hogy a walesi herceg idén sem jön hozzánk vendégségbe és beletörődtem, hogy tortám egy lefelé fordított pités tálon fog felszolgálásra kerülni a névnaposoknak és kedves vendégeinknek.....
Ahogy az olvadozó cukor elérte azt a bizonyos borostyás sárga színt, megcsendült a telefon. Egyszerre egyeztettem névnap ügyben és bűvészkedtem a karamellel. Olykor finoman káromkodtam is a bajszom alatt, csak hogy a gőz távozzék valahol belőlem. Végül nem egyenként öntöttem a 16 cikkelyre vágott kis tortalapokra a ragacsos izét, hanem az összeállított tortát nyakon öntöttem a karamellel. Mire kést ragadtam volna, hogy a még langyos karamellt vajas késsel megvagdossam a szeletelhetőség érdekében, az reménytelenül megkötött, mint a beton. Szóval újabb sóhajjal abba is beletörődtem, hogy a torta szétosztása finoman szólva is komplikált lesz, inkább trancsírozáshoz lesz hasonlítható (ebben mondjuk, tévedtem, szerencsére, nem volt katasztrófa helyzet.)
A végeredmény: egy isteni finom dobos torta. Ízében cukrászdába illő, külsejében, noshát...házi. Csúnyácska, amatőr, de az enyém. Mindenért kárpótolt, hogy minden idők legfinomabb tortáját alkothattam meg. Nem utoljára, az egészen biztos.
Utólag is boldog névnapot a Tiboroknak! :)
