Fájdalmas volt ez a húsvét. Túl sokszor jutott eszembe, hogy ezt majd mindjárt elmondom apunak. Vagy hogy ebből majd apu milyen jóízűt fog enni. Vagy hogy erről majd jól megkérdezem aput, vajon mit fog szólni. És persze mart a hiánya kegyetlenül. Pedig még a műhelyébe is kiballagtam, elkértem a kulcsot anyutól (ő még nem merészkedett le), gondoltam....nem is tudom, mit gondoltam. Hogy találok valami kapaszkodót és azzal enyhíthetek a fájdalmamon?Vagy hogy csoda történik és ott fog állni a faragott lábú asztal mellett és huzalokat rendezget? Fogalmam sincs.
Végül a műhely csalódást is okozott. Volt jónéhány dolog, ami apura emlékeztetett persze, de ez a műhely már nem AZ a műhely volt, mint gyerekkoromban, amikor még apu aktív volt. Összeszedtem egy zsák szemetet, aztán bezártam magam mögött az ajtót.
Semmi sem olyan már, mint régebben. Nem feltétlenül most változott meg minden, egy csapásra, hanem inkább lassan, fokozatosan, lépésről lépésre. Hogy sűrű dolgomban sokszor el is feledtem észrevenni a változások jelentőségét. Most meg olyan, mintha valaki el akarná tőlem venni a gyerekkorom.
Hazafelé azon töprengtem, lesz e még valaha igazán boldog a húsvét vagy a karácsony? Ezek a nagy családi ünnepek. Önző és hasztalan gondolatok. Ez a fixa ideám, kergetem a boldogságom, a minél tökéletesebbet. Annak idején is ezen szomorkodtam, amikor 6 év után visszabattyogtam a munka világába. Ez - apu halála - azonban most egy egészen másfajta változás, ami a családunkkal történt, ahhoz képest a váltás gyesről fizetésre egy vicc...Fogalmam sincs, hogy mi lesz. Fókuszban - mint mindig - a gyerekek.
Múlt héten ebédeltünk anyunál hármasban, anyu, Réka és én, amikor az én drága leánykám sugárzó mosollyal az ajkán feltette a következő kérdést:
- Tudjátok, hogy mi eszik a papa? - megmerevedtünk mindketten, megállt a kanál a kezünkben....
- A nagy semmit.... - kacagott Réka, az egészből semmit nyilvánvalóan felfogni nem tudó. Már nem is emlékszem, hogy mit mondtam rá, hogy ilyesmit nem illik mondani. Vagy csak szerettem volna azt mondani, végül hallgattam, fene sem tudja.
A fekete ruhát már nem hordom, legalábbis a talpig feketét nem. Valami fekete azonban mindig van rajtam. Nem gondolom, hogy számít, meddig jár valaki gyászban, nekem eddig esett jól, a gyász első hónapjában. Egy hónapja ment el apu, pont egy hónapja annak.
Holnap véget ér a tavaszi szünet, újra oskolába mennek az ElsőBések. Az egész szünetben semmit nem tanult ez a Réka lány. Elég kurtácska szünet is volt ez, szóval sok alkalma nem volt rá. Az imént beszéltem vele telefonon, megint nagy mellényt vett fel reggel, mert közölte velem, hogy ő tud MINDENT, így nem kell tanulnia, gyakorolnia semmit....Nahiszen.
A blog is hét éves ma (vagy tegnap???), persze nem ez, de én ide számítom "jogelődjét" is a freeblogról, mert csak a folytatás került át ide a "rézangyalok"-hoz. Szóval pont hét éve kezdtem blogot vezetni az akkor 3 hónapos Réka mellett...Hát... mi minden történt azóta, huhuhúúúú! Boldog blogszülinapot az angyalkáimnak!
Húsvétról maradt illetve beszerzésre került nagyjából két kiló kiváló minőségű csokoládé, amit elővigyázatos módon ma reggel, amíg az aprónép szundikált, gondosan összegyűjtöttem és elrejtettem. Majd apránként adagolom nekik a jót (meg magamnak is), kitart pár hónapig bizonyára.
