Ezt is megértük...

Ma, kilenc hónap (két hét, három nap) után, ebédszünetben készítettem Zalánnal egy új vonalzót. Még jó lesz bő 2 hónapig, megérte!

Így élünk mi - 3. befejező rész.

Oviba beérve, Napraforgó csoporthoz bekanyarodva, odabenn levetem magam Zalán helyére az öltözőben (elfelejtek körbenézni, hogy a helyszínen tartózkodik e az a némber, aki pár hete nekem esett, hogy engedjem a lányát öltözni....ne foglaljam el a helyét. Rámutattam, hogy saját gyermekem öltözőszekrényénél ülök, egy centivel sem arrébb. Persze nem kért volna elnézést a nőstény vaddisznó....Inkább előrángatta a kislányát a csoportból és azt kezdte macerálni, hogy ez miért koszos és az miért olyan mocskos, változatos volt a palettája. Menopauza vagy munkahelyi stressz, esetleg elmebaj, ki tudja?) és várakozunk, hogy öt óra legyen. Közben Réka csicsereg, például, hogy kellene neki az új tavaszi cipő mellett még egy tornacipő is, mert ami van, azt biza kinőtte és nagyon kényelmetlen. No igen, szeptember nem tegnap volt. De izé...most rögtön elmehetnénk megvenni, mert már nem tud tornázni a meglévőben. Forgatom a szemeim, nem tudom visszafogni magam. Hétvégén elidőztünk egy cipőboltban, szó sem esett tornacipőről, komplett MiaÉsÉn-es rajzkészletről annál inkább. Otthagytuk Miáékat, naná.

Zalán öt óra után nem sokkal befut a többiekkel együtt a tornateremből, keres a tekintetével, majd a karjaim közé repül. Az én édes madaram! Picit hosszú már a haja, de nem bánom, helyes így is. Szomjas és éhes, ellátjuk hát almalével és némi keksszel, alma darabkákkal. Nem tudja, hogy Réka mi mindent evett már ki az uzsonnás dobozból, hát örül annak, ami van. Általában az utolsók között készülünk el, szinte nincs kitől elköszönni. Odakinn szakad az eső, Zalán számára természetes, hogy az én esernyőm nála  végzi, Rékának van sajátja....úgyhogy nekem marad a tutyim, még jó, hogy van olyanom. Még a kisboltba is bekukkantunk egy kiló kenyérért, amihez semmi kedvem, mert némi kerülő, de amit meg kell tenni, hát meg kell tenni, nincs mese. Általában, ha Zalánért megyek először az oviba, útba esik kedvenc pékségem. Sajnos ez nem egy olyan nap. 

Itthon az esernyőket lenn hagyjuk a kapuban, a lakásba érve pedig kiakasztjuk a kabátjainkat száradni. Gyors kézmosás és irány a konyha, hogy vacsorát készítsek az aprónépnek. Réka átöltözik kényelmes cicanadrágba, majd elvonulnak játszani. Állítólag kész a házi, semmi dolga....feljegyzem gondolatban, hogy el ne felejtsem ellenőrizni mindezt. 

Amíg előkészítem a húst, amit sütni fogok, hámozom a krumplit és összeütöm a gyümölcsmártást, anyukámmal beszélgetek telefonon. Tartom benne a lelket....Általában majdnem egy órán át, csaknem minden nap....Amikor már célegyenesben a vacsora, el is van mosogatva, meg is terítettem, elköszönök anyutól és míg készre pirul a hús, előszedem Réka iskolatáskáját. Nem mindig ír szépen a füzetbe, csak ha olyan gatya van rajta, a mai órai munkája nagyon szép, úgyhogy megdicsérem. Átvettek minden betűt, bár az x y w még hátravan....meglepődöm....Átfutok minden füzeten és könyvön, rutinszerűen " lekönyvelek" néhány pirospontot. Megüti a fülem, hogy zsírjára sült odakinn a hús, felpattanok hát, huh, nem égett oda. Kész a vacsi! - rikkantom ki a bandának.

 

 

Húst adagolok a tányérokra, mellé főtt krumplit, csinosan alákanyarítom a mártást. Ha kérnek a népek, még kaphatnak majd. Jó étvággyal falatoznak, én sem állom meg, hogy ne egyek velük pár falatot, bár talán zöldsalátán kívül nekem mást nem kellene.... A gyerekek csacsognak amellett, hogy táplálkoznak, amit mindig olyan jó nézni. Habár Réka, ahogy szokta, először betermeli a mártást, utána a krumplit, végén a húst. (Save the best for last) Mindig így eszik, pici kora óta, valamiféle tudományos elméletet biztos találnék hozzá, ha akarnék. Hamar kiürül a tányér, kérnek még, hátperszedrágabogaraim....Amíg ellöbbölöm a tányérokat, a gyerekek elvileg rendet raknak, a gyakorlatban...igazából fogalmam sincs, mit csináltak, játszottak, gondolom. Innen egyből a fürdőszobába vezet az utam, elkezdem kiengedni a vizet. Közben valami mese kezdődött a tévében, de sajnos nincs kegyelem, nyomás a kádba. Morognak, naná, de hát ilyen az élet.

Lehuppanok a nappaliban, egyik fülemet a fürdőszobában hagyva és kicsit szusszanok. Nagyjából 15 percet. Ez mindig olyan jól esik, elengedem fülem-farkam, nem gondolok sem a holnapi napra, sem a hátralevő hét kötelezettségeire, nem gondolok semmire....csak ülök és lazulok. Amíg aztán egyszer csak " Anyaaaaa, ki akarunk jönniiiiii!"- felkiáltással magukhoz rendelnek a drágáim. A fürdőszobából egyenes út vezet az ágyukig. Leszámítva a fogmosást persze. Réka már hálóingben/pizsamában pompázik, mire Zalánt szárazra dörgölöm. Zalánkát picit noszogatni kell, mire a felső rákerül, és még további biztatást igényel az alsórész felöltése. Olykor némi fenyegetés is befigyel....de még mindig egy szál fütyiben virít.

Következhet hát a mese. Illetve...hol is vannak a könyvtári könyvek? - téved a tekintetem egy bizonyos polcra. 4 hiányzik róla. Alapszabály, hogy könyvtári könyvet nem hányunk szét a lakásban. Illetve, hogy ilyen könyv nem hagyhatja el a portát. Gyorsan előkerül 3, az utolsó nem, de bánja kánya, jöhet a mese. Ezúttal Zalán ágyában hallgatják, Zalán is, aminek külön örülök, mert őt nehezebb hosszabb mesével (Nemannapeti...) lekötni. A mesék végeztével, amikor már én is majdnem elalszom, jön a jóéjtpuszitenger , a sok-sok ölelés és hátsimi, mintha világkörüli útra indulnék.... Húzzák az időt, invitálnak, hogy feküdjek melléjük, eszükbe jut valami fontos, amit mindenképpen meg kell velem osztaniuk, különben az életben el nem tudnak aludni....sokadik kör után azért kijutok a szobából. Addigra bőven van 9 óra.

Kb. fél órán belül betoppan Tibi. Még kabátban van, amikor kiderül, hogy elfelejtette reggel beadni azt a táskát, amibe a komplett holmiját összekészítettem. A csomagtartóban maradt. Ágynemű, törölköző, csereruha, tornacucc....Hogy lehet az ilyet elfelejteni? Jól van, ezer dolog van a fejemben!- zsémbel a férj csöndesen. Nem szólok semmit, inkább azon tűnődök, csoda, hogy a gyermeket eszébe jutott bevinni az oviba egyáltalán. Vagy hogy nem hagyta ott a nevtanban. Azt mondom magamnak, hogy nem érdekel mit gondol az óvónő és lényegében ez így is van.

Lekabátol, mesél, mi volt a nevtanban, vacsorázik pár falatot. Örülök, hogy tudunk beszélni, a fél 10-es hazaérkezés egész korainak számít az éjfélihez....vagy amikor hajnalig haza sem jön. Követem a fürdőszobába, amíg zuhanyozik, addig is beszélgetünk. Komótosan fogat mosok, még visszaszaladok a nappaliba szétdobni az úszócuccot, ami másnapra is kell, inkább szárazon mint vizesen....Aztán telefon ébresztőre beállít (beállítja saját magát, de nekem az nem elég jó), ágyba bújik, villanyt olt és a sötétből semmire nem emlékszik....Ennyi.