Mai nap miről is szólt? Dolgoztam, aztán betepertem a városba, beugrottam egy boltba, vettem pár holmit a vacsorához, begyűjtöttem Rékát a Napsugár táborból, hazajöttünk, megnéztem a Doc Martin aktuális napi részét, pizzát begyúrtam, elmentünk görkorizni Rékával, persze rajtam nem volt más, csak egy pár szandál, hazajöttünk, kisült a pizza, megettük és most huhh....Vitéz Lászlót néz a banda, addig ráérek. Eljött egy kis szusszanásnyi idő újra. Egy pohár fehérbor hiányzik, de ökör iszik magában, maradok a víznél. Tibi naná hogy nincs itthon, hazafuvarozta ugyan Zalánt, de talán 3 percet volt itthon....
Nyaralás végéről még nem írtam. Nos hát Garaboncról eltávozván kerestünk magunknak egy helyet, ahol ebédelhettünk. Én ugyan azt gondoltam, hogy nem vagyok éhes, inkább szomjas ebben a ménkű melegben, de azért fontosnak tartottam, hogy tele pocakkal induljunk haza a viszonylag hosszú 3-3,5 órás útnak. Rövid kóválygás után végül a kilátó alatti - melletti kis vendéglőt választottuk, onnan olyan illatok tekeregtek felénk, hogy valósággal beszippantott a hely. A menüt kinyitva rögtön a kemencés sült kacsa mellett döntöttünk pirított burgonyával és párolt kápival. Kedvenc kajám! Akkora adag volt, hogy végül megfeleztük az adagot Tiborommal. A gyerekek gulyáslevest kértek kenyérrel és jegesteával. Azt is megkapták. Megállapítottuk, hogy olyan finom kacsát még nem tudok sütni, mint amilyen ez kemencés csoda volt, viszont mama gulyáslevese picit jobb, mint ez a gulyás.
Ahogy jóllaktunk, a gyerekek még felszaladtak a kilátóba búcsúzóul és indítványozták, hogy baktassunk végig újra a csigabiga ösvényen, az olyan szupi vooooolt! Maradtak volna még, értem én, viszont már 4 óra felé járt az idő, tán el is múlt annyi, úgyhogy tényleg ideje volt hazafelé indulni.
Elhagytuk Zalakarost és a Kis-Balaton környékét is, amikor Zalán kétségbeesetten felkiáltott, hogyhogy most mégsem nézzük meg a Kis-Balatont? Mi lesz a gémekkel és kócsagokkal. Össze szorult a szívem, hogy Zalánom ennyira kapaszkodik a nyaralásba, de megnyugtattuk, hogy majd legközelebb, akkorra is kell hagyni látnivalót, ráadásul a Kányavári szigeten jártunk már két éve.
A gyerekek közül Zalán szomorú volt, hogy hazatérünk, ugyanúgy, mint én, minden nap kérdezte, hogy még hány napig maradunk, ugye holnap még nem kell összecsomagolni?? Réka nem bánta kifejezetten, hogy vége (ahogy Tibi sem szokta), várták itthon a játékai és a következő heti tábor. Látszik, hogy lelkiek terén Zalán inkább rám hasonlít, Réka pedig Tibire. Hát hogy ki járt jobban, az egyértelmű....
Az úton nem sok dologról tudok beszámolni. Egyetlen helyen álltunk meg tankolni, illetve Réka elpattogott a vécére. Tibi elfelejtett nekem innivalót hozni, amin eléggé berágtam, de nem annyira, hogy a 35 fokban magam menjek be a kútra vizet venni, úgyhogy robogtunk tovább, még kb. 1,5 óra hátra volt az útból. Közben 3 fejezetet felolvastam a Rumini kapitányból, ami szerintem a sorozat legjobb kötete, nagyon bejön a gyerekeknek. Izgalmas, több szálon fut, mindig dráma van, ha vége van egy fejezetnek, hogy most akkor itt hagyom pont abba??? Nemáááár....Azért 3 fejezet felolvasása után nem ostromoltak valahogy, hogy a negyediket is most iziben, de rögtön szavaljam el nekik.
Az utolsó élmény, ami eszembe jut a nyaralás kapcsán az egy motoroshoz kapcsolódik, aki elszáguldott mellettünk az ötösön. Tűnődőn néztem utána, még meg is jegyeztem, hogy ezt a manust nem zavarja, hogy félig nyitva lifeg a hátizsákja?? Néhány perc múlva elsuhantunk a motoros mellett, a motorját támasztotta egyhelyben. Nem sokkal előtte meg kerülgethettük a piros NIKE márkájú sportcipőjét, amit kétség kívül ő hagyott el siettében. Remélem, senki nem hajtott rá és megúszta a cipő egészben, sértetlenül.
Itthon tiszta és rendes lakás várt, ami olyan jó érzés volt, tényleg öröm volt hazatérni. Átszellőztettük a lakást és máris olyan volt, mintha el sem mentünk volna. A gyerekek eljátszották az IKEÁS matracos reklámot és közben fulladoztak a nevetéstől. Este 9kor beugrottunk még az Interparba vacsoráért, mert a hűtő nem sokat ígért.
Este, tusolás után azon gondolkodtam, hogy a lelkem egy kicsit még Zalakaroson maradt, szokás szerint kell pár nap, mire utolér engem. Tényleg így volt, nagyjából keddre ért ide. Biztos gyalog jött, hogy máshogy? Az első munkanap ugye nyaralás után mindig egy élmény, pislogtam ki olykor lopva az ablakon ábrándozva, máshol járva....de másnap már minden szép volt megint és jó.
Csak a szeptember, csak az ne közeledne ilyen feltartóztathatatlanul! Valamit kellene vele csinálni, hogy decemberig nyár maradjon. Ha nem is ez a fullasztó és elviselhetetlenül izzasztó, de NYÁÁÁR. És ami még fontosabb vakáció. Annyira nem hiányzik az iskola+óvoda, hogy arra nincsenek szavak. Jajjj. Na vége lett a Vitéz Lászlónak.
