Réka tegnap lazán rám szólt, hogy a fogkefém ott kandikál a mosdó lefolyójában. Visszakiabáltam neki mosogatás közben, hogy ugyan szedje már ki, legyen olyan jó. Azt felelte, hogy nem tudja, mert nagyon mélyen van, alig LÁTNI a fejét. Na erre már megállt a kezemben az ellöbbölnivaló. Saját szememmel kellett mindent látnom.
- Zalán! Ez te voltál! - vontam le a következtetést, bár azt éreztem, hogy bántóan korán, bizonyíték híján...
- Nem is én voltam! - jött a felháborodott válasz a nappali mélyéről.
- Dehogynem! Nem tudom, mikor és hogy, de az biztos, hogy a te kezed van benne....
Csönd. Csönd. Csönd. Ez felért egy beismerő vallomással. Mindig ezt teszi vele a bűntudat.
Tibi végül valahogy kihorgászta a fogkefémet fentről, szerencsére, nem húzta át az egész lefolyón a nyomorult kefét....és mi egyebet talált még? Egy fém százast. Ugyanazt, amit aznap reggel Zalánnal találtunk az aprópénzes dobozban. Megismertem, volt rajta egy nem is apró kékes elszíneződés.
Összeállt a kép, mint Patrick Jane fejében a bűntény egy pillanat alatt.
A százast meg kívánta mosni a fiúcska, hátha lejön róla az a kék izé. De hopp, beleesett a mosdó lefolyójába. Nem baj, kiszedjük onnan, itt van anya fogkefére. Ó, jaj, borzalom, a kefe nem éri el a pénzt! Na most meg túl mélyen van, már nem lehet elérni a kis 5,5 éves méretű ujjacskákkal. Legjobb lesz felszívódni, mintha mi sem történt volna. Az elkövetőt megkerestük, kértük, kommentálja az eseményeket, de Zalán nem kívánt nyilatkozni.
