A vakációt egy maratoni (nekem annak tűnt) játszóterezéssel nyitottuk tegnap. A nem túl kedvező időjárás miatt Zalán már nagyon ki volt éhezve egy kis homokozásra (hinta itthon is van), csúszdázásra stb. Réka sem bánta, főleg, hogy hamarosan csatlakozott hozzánk Kata barátnője (Emese nélkül természetesen).
Nekem nem volt fényes a kedvem. Egész úton hazafelé (játszótérre) azon gondolkodám, hogyan jutottam el odáig, hogy immár E. óvónénit is legalább annyira nem szeretem, mint Ed.-et....És hogy miért van ez? Miért van ennyi gond az ovival? Miért pont ez az én keresztem?
Tény, hogy amióta ovis a lányom, rengeteget tanultam az emberekről. Többet, mint szinte egész életemben. Ez egy nagyon komoly és jó lecke, amiért hálás vagyok így önmagában. Habár....lehetett volna úgy kavarni odafenn a kártyákat, hogy legalább második nekifutásra normális óvónőket fogunk ki. Nem magam miatt, Réka miatt. Nem sikerült. Hogy mi romlott meg, miért mentek félre a dolgok, nem tudom.
Olyan alapvető problémák vannak, elmagyarázhatatlan hiányosságok, hogy én megoldást nem látok. Most magyarázzam el az óvónéninek, hogy ha ordibál Rékával, attól az nem alszik el hamarabb? Vagy üljünk le Marikával, hogy a gyerekek nem visszaeső bűnözők, nem kell velük úgy beszélni és bánni. 2 éve van a nyugdíjig. Úgysem értenék, miről beszélek. Hogy vezessem elő az óvónőknek, hogy azt szeretném, ha sokkal többet foglalkoznának a gyerekekkel. Ha felkészítenék őket az oskolára. Ha tanítanának nekik verseket, meséket. Nem csak az évzáróra vagy karácsonyra, hanem alapból is. Ha szeretnék őket, mert azt érdemlik. Tudom, hogy nem könnyű 26 gyerekkel, nekem olykor elég kettő, hogy felmenjen a vérnyomásom, ha de már óvónőségre adták a fejüket, mindez a minimum amit elvárok tőlük. Már lemondtam az extrákról, nem tegnap.
Olyan alapvető problémák vannak, elmagyarázhatatlan hiányosságok, hogy én megoldást nem látok. Most magyarázzam el az óvónéninek, hogy ha ordibál Rékával, attól az nem alszik el hamarabb? Vagy üljünk le Marikával, hogy a gyerekek nem visszaeső bűnözők, nem kell velük úgy beszélni és bánni. 2 éve van a nyugdíjig. Úgysem értenék, miről beszélek. Hogy vezessem elő az óvónőknek, hogy azt szeretném, ha sokkal többet foglalkoznának a gyerekekkel. Ha felkészítenék őket az oskolára. Ha tanítanának nekik verseket, meséket. Nem csak az évzáróra vagy karácsonyra, hanem alapból is. Ha szeretnék őket, mert azt érdemlik. Tudom, hogy nem könnyű 26 gyerekkel, nekem olykor elég kettő, hogy felmenjen a vérnyomásom, ha de már óvónőségre adták a fejüket, mindez a minimum amit elvárok tőlük. Már lemondtam az extrákról, nem tegnap.
Beszéltem facebook-on keresztül B. anyukájával, aki az évzárón jelentette be, hogy ovit váltanak, nagycsoportra máshová viszi a kisfiát. Én megdöbbentem, más reakciója akármi is volt. R. (az anyuka)-ék elköltöznek, de megsúgta, hogy elege van, hogy reggelente gyomorideggel nyit a gyerek az oviban, ahogy ő is...és hogy ez az egy- két óvónő dadus trió NAGYON negatív, elég volt belőlük is.
Tegnap úgy köszöntünk el E. óvónénitől, hogy szinte sehogy. Megközelítettük kéz a kézben Rékával, míg ő D. anyukával beszélgetett. Mondatába ágyazva felénk szórt egy "sziasztok"-ot, aztán mondta tovább a magáét. Hát így. Rosszul esett, de odébb sétáltunk, hazajöttünk. Ha belegondolok, február óta tőle érdemben semmit nem hallottam Rékáról. Ha kérdezek, persze minden oké, minden fajin. De hogy mi minden, azt már nehezen tudná kifejteni.
Na szóval nem volt fényes ez a tegnapi nap. Régi ismerősömmel is összefutottam a játszótéren, akivel annak idején együtt jártunk terhesgondozódni. Hajam égnek állt, olyasmiket mondott. Vannak emberek, normálisnak tűnő, átlagosan értelmes emberek, akik ha (saját)gyerek téma jön szóba, teljesen meglepő dolgokat tudnak kiejteni a szájukon. Akkorákat tudok csalódni emberekben újra és újra, hihetetlen.
Na és hogy totál jól sikerüljön a napom, este a kanapéra hajítottam a tévé távirányítóját (a szobán keresztül, úgy kell elképzelni). Elvileg lett volna nagyjából egy méter Réka fejétől, de persze leánykám ugrott egyet PONT AKKOR és ebből nulla centiméter lett. Úgy eltalálta a távirányító a bal szeme fölött, hogy pillanatok alatt bedagadt neki a homloka. Hát bőgni lett volna kedvem! Mondtam Tibinek, hogy hozza be a fagyasztott kelbimbót a fagyóból, de erre Réka még hangosabban zokogott, mint annak előtte, úgyhogy hideg kanál homlokra szorításán túl nem tettünk semmit.
De hogy a jóra is koncentráljak, hamarosan, belátható időn belül indulunk nyaralni és júliusba Rékát úszótanfolyamra is beírattam a Tiszaligetbe. Még fogalmam sincs, hogy fogjuk kilogisztikázni ezt Tibivel, de nem is érdekel, 2-3 hetet megoldunk valahogy. Valahogy azt érzem, hamarabb menni fog neki, mint az anyukájának, akinek 30 év kevés volt az úszás elsajátításához.
