Nem a sorozat után szabadon.....bár pont az megy tényleg a tévében. A reggelünket jellemezném így. A nap egész klasszul indult, bár csaknem fél órámba telt, mire elengedett a konyha. Összeütöttem a szendvicseket, Zalánnak a szokásos halkrémest, Rékának sonkásat. Teát főztem, ellöbböltem a felmerülő mosogatnivalót és a tegnapról véletlenül kimaradt lábost....ilyesmi apróságok, amiket jobb helyeken (Hogwarts - házimanók végeznk ingyen illetve varázslattal.)
A gondok inkább akkor kezdődtek, amikor az aprónép már felébredt. Réka egyik pillanatról a másikra visítani kezdett, amikor elejtettem a tényt, hogy citromos tea (igazi ceyloni, de hát mit érdekli őket ez!) lesz a kulacsában, sem nem A gyümölcslé , sem nem B. (Sőt, nem is C, bár arról nem tudták, hogy volt olyan itthon.) Két perccel később Zalán is visított, akit felébresztettem. Azzal indokolta viselkedését, hogy nagyon fáj a torka, egyszerűen őrjítően. Én nem tudom, ha nekem fáj a torkom, képtelen vagyok visítani, de hát vannak még csodák! Tibi profi a piros torkok témájában, megszakértette Zalánt és kijelentette, hogy szép a torka, de tényleg, egyáltalán nem piros. Zalán ettől még tovább alakította a Hattyú halálát, olyan meggyőzően, hogy a két gyerek vinnyogását egyszerre hallva, majdnem elsírtam magam kínomban.
Mire legközelebb a nappaliban jártam, Réka bealudt a kanapén, kénytelen voltam a következő 15 percben még legalább ötször figyelmeztetni:
- fésülködni
- mosdani
- táskát csekkolni
- uzsonnát elpakolni
Végül nagy nehezen összeszedte magát... Időközben Zalán kapott egy kis Nurofent Tibitől, hm....Majd egy sötét pillanatban Zalán kiejtette a száján azt a szót, amire Rékánál majdnem 3 évet kellett várni:
- Nem akarok iskolába menni!
Tegnap a német tanár néni mérgeske (így mondta némely gyerkőc) volt a gyerekekre, amiért némelyiküknél nem volt ott valami német lap. Szerintem egyébként ott volt, csak szegénykék még nem találták. Zalán előtt is lefordítva hevert ott a lap. Ezek a gyerekek (legalábbis akik a mi ovinból jönnek) nem ismerik milyen az iskolásdi, a feladatmegoldós, kitöltős furmányságok. Ezeket be kell nekik mutatni először. Úgy látszik, türelmi idő, mint olyan, nincs, puff, a 2. normál iskolai napon azt találta mondani neki tantónéni, hogy mindjárt ad neki egy fekete pontot, amiért nincs meg a lap. Nem édes?
Most ezzel mit tudjak csinálni? Gondolkodtam, hogy egyenesen az igazgatóig megyek, ha ez még egyszer előfordul, bár azóta lecsillapodtam. Mit érnék el vele, nem tudom. Inkább Zalán lelkét masszíroztam, hogy tudja-e hogy rázza le a kutya a vizet, ha kijön a folyóból? Na, pont tegyen így ő is M. néni megjegyzéseivel. Nem számít semmit, sőt, az sem, ha fekete pontot hoz haza. Rékának ugyan soha nem volt egy sem, mit számít az?? Érdekes módon ahogy ezt elregéltem, hajlandó volt felkelni és a torka sem fájt már végzetesen....
Hát így jártunk.
Fél 8 előtt 10 perccel Réka homlokon csapta saját magát, hogy a kis fehér táskája, tele a mütyűrökkel ugyan hol van??? Már hullottak is a könnyei frankón,...Pont, amikor Zalán kilábalt a krízisből, jajj.....Tibi felajánlotta, hogy megnézi a kocsiban, de lehet, hogy a vívóknál maradt vagy még inkább az ElsőÁban....Naná, hogy meglett, a folyosón lógott az 1A előtt a fogason....
Istenem, annyira szörnyű, hogy minden ilyen relatív. Nyári szünet idején mindig felsóhajtottam, amikor el kellett hagynom az én kis otthonomat, otthonunkat. Mostanában (amióta suli van) ellenben akkor lélegzem fel, amikor a kapu előtt a bringámra ülök és kedvenc lila PUMA pulcsimban nekivágok az útnak munkahelyem felé. Akkor csak én vagyok és a bringám. Illetve a friss levegő (belvárosi majd aztán külvárosi). Olyankor nem szoktam gondolni semmire, legalábbis nem tűnt még fel.....Tekerek és hajtok, olykor max.ra tekert sebességben, combizomszaggató tempóban. Ezt nem sokáig csinálom, mivel csatak izzadtan nem akarok befutni, amíg nincs nálunk zuhanyzó. Mondtam már, hogy szeretem a bringám?
