Ahogy beléptünk a gyermeksebészeti ambulanciára, ott rögtön, az újságárus mellett, mogyorónyi volt a gyomrom. Természetesen késésben voltunk, negyed nyolcra értünk a kórházba 7 helyett. Ahogy leadtam a mosolygós asszisztensnek a beutalót és Zalán tb kártyáját, letelepedtünk a sebész doki rendelőjével szemben. Lestük a falakra festett hatalmas teheneket, halacskákat, méregettük a gyerekbarát függönyöket, rajzokat szótlanul. Zalán drágám, visszaaludt Tibi ölében. Próbáltam nem arra gondolni, hogy most még nem volna késő lelépni....
Egy óra biztosan eltelt így. Majd egyszer csak valahonnan, szinte a semmiből szólítottak bennünket. Bizonytalanul léptem be az egyetlen nyitott ajtón, ami a folyosó végéig még tárva volt, nyomomban Tibivel és Zalánnal. Ekkor szembesültem azzal, hogy megtelt a T alakú folyosó szinte minden ülőhelye. Itt biztos, hogy mindenki arra vár, amire mi? A nálunk korábban érkező gyerekeken kórházi pizsama szomorkodott, rajta ragtapasszal kétszer is rögzítve a nevük. Akkor még nem tudtam, mi célból.
Egy óra biztosan eltelt így. Majd egyszer csak valahonnan, szinte a semmiből szólítottak bennünket. Bizonytalanul léptem be az egyetlen nyitott ajtón, ami a folyosó végéig még tárva volt, nyomomban Tibivel és Zalánnal. Ekkor szembesültem azzal, hogy megtelt a T alakú folyosó szinte minden ülőhelye. Itt biztos, hogy mindenki arra vár, amire mi? A nálunk korábban érkező gyerekeken kórházi pizsama szomorkodott, rajta ragtapasszal kétszer is rögzítve a nevük. Akkor még nem tudtam, mi célból.
Orvos nem tartózkodott ebben a vizsgálóban, ahová végülis eltaláltunk. Zalán azért reflexszerűen, biztos, ami biztos alapon bekapcsolta a szirénáit. Nekem koncentrálnom kellett, mit kér tőlem a nővér. Beleegyező nyilatkozat a műtéthez, háziorvosi vélemény, mi is volt a harmadik? Ja, igen, a labor lelet. - Fel kellene venni a pizsamát. - szólt a vörös hajú nővérke, aki folyamatosan valahová máshová nézett, mint a két szép szemembe. Aznap még nem sok mindent ettem, úgyhogy biztos lehettem benne, hogy nem morzsa billeg a bajszomon.
Zalán ellenállt. Keményen és ellentmondást nem tűrően. Pedig eü személyzet a közelébe sem lépett. Messzebbről méregették csak. Végül mini burleszk filmbe illő jelenettel öltötte magára Zali a háromszög mintás pizsit. Fogdmármeg, hogyfogjam, kapálózik, nemtudom, lerúgjaanadrágot, afenébemármegint, Zalánviselkedj, Zalááááánléciveddfel.....MOSTfogdmeg, ígytartsd, majdnemjóvolt, mitművelsz, fogdmárlevégre, újramégegyszer....mostajóóó, ennyivoltazegész, huhhh......A harc hevében Tibi el is szakította az elérett anyagú pizsi alsót. Ami azt illeti, pont ott, ahol Zalán műtéti területe nagyjából sejthető volt.
Odakinn azt hihették a többiek, hogy rögtön meg is operálták Zalánt, úgy visított, mi pedig megviselt ábrázattal, ruhánkat igazgatva léptünk ki az ajtón. További utasításokat is kaptunk, találkozunk még a műtétet végző orvossal, majd az altató orvossal is. Nem sokkal később tényleg szólítottak bennünket a harmadik ellenőrző pontunkra. Dr. K. várt bennünket íróasztala mögött. Vele már találkozunk, ő maga tűzte ki a műtétet aznapra. Pötyögött pár dolgot a gépén....igazából nem is emlékszem már, hogy mit mondott.... homályba vész. Tibi nem is értette, mit kerestünk odabenn. Én mondjuk, örültem, hogy látom azt a pasast, aki néhány órán belül nekiesik egy szikével a fiam nemes szervének. Egyeztettünk, hogy hogy lesz, mint lesz...néhány perc volt az egész. Megköszöntük, adtuk a kilincset a következő páciensnek, újra kiültünk a folyosóra, éppen az altatóorvos irodája elé.
Oda 10 óra körül hívott be minket a doktornő, szóval csaknem 3 óra várakozás után. Csodálkoztam rajta, de Zalán (ahogy a többi gyerek is) nagyon jól bírta. Aggódtam, hogy éhes lesz, esetleg szomjas, szaladgálni lesz kedve....de semmi. Lapított az apja, olykor az én ölemben és nagyokat pislogott. Az altatóorvos nekem nagyon ismerősnek tűnt, mire végzett azonban a mondanivalójával, rájöttem, hogy soha nem láttam azelőtt. Ahogy az adatfelvételnél nem jutott eszembe Zalán születési súlya, valamint hogy hogy hívják a doktornéninket (!!!), itt is csődöt mondtam annál a pontnál, hogy mikor kapott Zalán legutóbb oltást. Hómező! Aztán másképp kérdezte és megkönnyebbültem felelhettem, hogy nem, hónapok óta nem kapott védőoltást.
Ahogy immáron negyedszerre is visszatelepedtünk a folyosóra, azon kezdtünk el tanakodni, hogy hogy fogunk (és főleg mikor) feljutni az osztályra. Közben észrevettük, hogy tőlünk pár méterre ott ácsorog az az újszülőtt inkubátor, amibe bárki anonim bepakolhatja nem kívánt kisbabáját minden jogi következmény nélkül. Kínunkban azon kezdtünk el röhögni, hogy mi lenne, ha most hirtelen belépne a külső ajtón egy anyuka, hóna alatt egy kisbabával, bentebb settenkedne, mint egy besurranó tolvaj......majd egy lépéssel később vagy 50 szempár szegeződne rá megdöbbenve....a nagy névtelenségben. Hát ilyesmiketn tudtunk kuncogni, ilyen lelkiállapotban lebegtünk éppen.
Oda 10 óra körül hívott be minket a doktornő, szóval csaknem 3 óra várakozás után. Csodálkoztam rajta, de Zalán (ahogy a többi gyerek is) nagyon jól bírta. Aggódtam, hogy éhes lesz, esetleg szomjas, szaladgálni lesz kedve....de semmi. Lapított az apja, olykor az én ölemben és nagyokat pislogott. Az altatóorvos nekem nagyon ismerősnek tűnt, mire végzett azonban a mondanivalójával, rájöttem, hogy soha nem láttam azelőtt. Ahogy az adatfelvételnél nem jutott eszembe Zalán születési súlya, valamint hogy hogy hívják a doktornéninket (!!!), itt is csődöt mondtam annál a pontnál, hogy mikor kapott Zalán legutóbb oltást. Hómező! Aztán másképp kérdezte és megkönnyebbültem felelhettem, hogy nem, hónapok óta nem kapott védőoltást.
Ahogy immáron negyedszerre is visszatelepedtünk a folyosóra, azon kezdtünk el tanakodni, hogy hogy fogunk (és főleg mikor) feljutni az osztályra. Közben észrevettük, hogy tőlünk pár méterre ott ácsorog az az újszülőtt inkubátor, amibe bárki anonim bepakolhatja nem kívánt kisbabáját minden jogi következmény nélkül. Kínunkban azon kezdtünk el röhögni, hogy mi lenne, ha most hirtelen belépne a külső ajtón egy anyuka, hóna alatt egy kisbabával, bentebb settenkedne, mint egy besurranó tolvaj......majd egy lépéssel később vagy 50 szempár szegeződne rá megdöbbenve....a nagy névtelenségben. Hát ilyesmiketn tudtunk kuncogni, ilyen lelkiállapotban lebegtünk éppen.
Nem sokkal később egy égszínkék pólós hölgy állt meg a T betűs folyosó nyakánál, pont előttünk és felsorolt négy nevet, Zalánét is. Elmondta, hogy kövessük őt szépen az első emeletre, a gyermek osztályra. Egy emelettel feljebb, néhány csapóajtón túlra viszont már csak Zalán és én mehettem. Tiborom helyet foglalt az osztály ajtajában a lecsavarozott narancsszín székeinek egyikén.
A folyosó legvégén nagy betűkkel virított a MŰTŐ szó....De már nem hozott nagy izgalomba. A hozzá legközelebbi szobát foglaltuk el két másik kislánnyal és anyukájával. A falon egy hatalmas pingált Simba feküdt a szüleivel. Zalán először hallani sem akart arról, hogy akár megérintse az ágyat, csakis az ölemben volt hajlandó piszegni. Később aztán olvadt a helyzet annyit, hogy vadul ugrált a rugós matracon (legalábbis frankón rugózott a matrac akármilyen is volt) és alig voltam képes az ágyban tartani őkelmét.
Az ápoló személyzet rutinos, tapasztalt, kedves és igen informatív volt, panaszom rájuk egyáltalán nem lehetett. Fél 11 körül Zalán kapott a popsijába egy kúp szerű gyógyszert, ami igazából folyadék volt. Egy nővér lefogta, én beszéltem hozzá, nyugtatgattam, a másik gyorsan a helyére juttatta a gyógyszert. Innestől fogva Zalán többet nem kelt fel abban az ágyban. Először csak fekve maradt, aztán olyan fura, álmodozó lett a tekintete, amitől önmagában összeszorult a szívem. Gyorsan ható cucc volt, akármit is kapott, mert hirtelen elkezdett mosolyogni a semmire a plafonon, majd nyúlt is valami felé. Azt mondta, valami lebegett ott....A nővérke, aki éppen ránk kukkantott, azt mondta, a lebegés kulcsszó, ha arról van szó, hatott e már a bódítás.
Háromnegyed 11 után nem sokkal érte jött a beteghordó. Fölé hajolt, megdicsérte, milyen szép kisfiú ő, majd a karjába vette és elvitte. Zalán nem tiltakozott, kettőt mordult ugyan, ennyi. Rossz érzés volt, nem mondom, ahogy eltűntek vele a műtőben, mégis akkor és ott valahogy az ember teszi a dolgát, ha van mit, sodródik az eseményekkel. Én kisétáltam az osztályról Tibihez, hogy beszámoljak neki a fejleményekről. Készítettem néhány fotót is benn a telefonommal, megmutattam őket neki. 20 perc múlva visszasétáltam az üres kiságy mellé és várakoztam, vártam a kisfiam vissza.
Bő fél óra múlva hozták csak, már pont aggódtam, hogy hosszabb lesz a műtét, mint szokásos....Ahogy azt előre megmondták, nem aludt már. Még el sem hagyta a szobát a műtős, Zalán felnyüszített félig ébren, félig bódultan. Simogattam, cirógattam, mire meg-megnyugodni látszott, aztán mintha mégis a fájdalom erősebb lett volna, sírdogált. Forgolódni próbált, kezével az ágyékát próbálta markolászni, így jutottunk el 2 percen belül a totális agóniáig.
Rettenetes dolog az embernek a saját gyermekét ilyen nagy fájdalomban látni, tehetetlenül. Sokkoló, traumatikus élmény, nagy próbatétel. Zalán dobálta magát, tekergett kínjában, megpróbált felülni, kimászni az ágyból, kérte, hogy vegyem fel, vigyem haza.....MOST! "Fáj a kukim, anya....fáj a kukim, anya...." Ez a mondatfoszlánya, mint egy végtelenített szalag.....kísértett első éjszaka elalvás előtt. Aztán ha lehet, a dolgok még rosszabbra fordultak. Remegni kezdett, vacogott az alsó ajka a fájdalomtól, visított és ordított.... Letépte magáról a pizsamát, piszkálta a branült a kézfejében, én pedig hirtelen szembesültem a műtét végeredményével, irtózva.... kötés nem volt sehol. Jóságos ég, hát még szép, hogy ilyen fájdalmai vannak!
Próbáltam megnyugtatni, reméltem, hogy a műtőben kapott fájdalomcsillapító lassan hatni kezd. Felvettem hát, ringattam, de nem talált megnyugvást, egyfolytában tekergett és kanyargott, kapálózott és rúgott kínjában. Végül azt találtam ki kétségbeesve, hogy behívom a folyosóról Tibit. Az igaz, hogy ez szabályellenes volt, egyszerre csak 1 db szülő állhatott a betegágy mellett, de most ez egyáltalán nem érdekelt. Amikor Tibi halál sápadtan megjelent a küszöbön, mögötte rögtön érkezett a nővér is, hogy nem lenne e jobb nekünk a szomszéd szobában egyedül? Emlékszem, ránéztem és picit ködben úszott az alakja, mintha egy másik világból érkeztem volna vissza a Földre egy pillanatra. Nem is feleltem semmit neki, csak némán átsétáltunk a szemközti szobába, ahol egy heverőn telepedtünk le. Macis takaróba bugyoláltuk Zalánt, mint egy egészen pici babát, Tibi ringatta, előszedtük a két hete hanyagolt cumit is, mert ott és akkor sóvárgott utána, majd maratoni AnnaPetiGergő mesélésbe fogtam. Szerintem átolvastam egy fél kötetet, mire lassan lekoppant Zalán szeme és elaludt végre.
Valamivel később, fogalmam sincs, mikor, mert abban a tetőablakos, ventillátor zajtól hangos szobában állt az idő, Tibi dereka görcsöt kapott. Úgyhogy kitaláltuk, hogy visszatesszük az ágyába Zalánt. Ő azonban szinte rögtön felriadt, ahogy Tibi próbálta felnyalábolni. Úgyhogy maradtunk az "elkülönítőben" 13 óráig....Amikoris szóltak, hogy lassan ébresztgessük, innia kellene, csak ha két kortyot is....Nem volt szívünk hozzá. Fél kettőkor újra nógattak bennünket egy picit, hogy ha haza szeretnénk aznap menni, ébresszük fel és itassuk meg. Féltem az ébredéstől, tartottam tőle. Nem is eszmélt vidáman, sőt, olyan rossz hangulat jött rá, amikor megkértük, hogy igyon egyetlen kortyocska teát, hogy én ki is szédelegtem a folyosóra egy pár percre. Egy kicsit elfogyott az erőm, olyan hosszúnak tűnt a nap....
Végül egyáltalán nem ivott. Amit a szájába erőltettünk nagy nehezen, azt kiköpte, hogy "fúúúj, gyógyszer". Pedig ártatlan, gyenge kórházi tea volt, az is hideg. Mindegy, összepakoltunk, felöltöztettük Zalánt (illetve kapott egy pólót) és én felhajtottam a fejadag teáját. Szerencsére senki nem kérdezte, ivott e, mi újság, így kerek-perec nem kellett hazudnom, hogy igen, ivott.
Eltávolította a kézfejéből a branült az egyik nővér és készen voltunk. Egyetlen utolsó állomásunk volt már csupán, dr. K. szobája, hogy átvegyük a zárójelentést és meghallgassuk a műtét utáni teendőink sorát. Ahogy ott kinn várakoztunk, csak azt éreztem, hogy hulla fáradt vagyok, a saját gondolataimat sem tudom követni és csak egyszer haza érjünk. Pedig nem ért horrorisztikus élmény, ami a mai eü rendszerben nem is olyan nehéz, sőt, egész jó tapasztalatokat szereztünk....csak az a műtét utáni 45 perc ne lett volna!
Dr. K. azzal fogadott bennünket, hogy Zalán kapott egy névre szóló oklevelet hősies helytállásáért. Ezt aláírta az altató orvos doktornéni és a főorvos úr is. Zalán ekkor még igen csekély érdeklődést mutatott ez után az okirat iránt, pedig azóta mutatja fűnek-fának. Doktorúr felvázolta az utókezelés lényegét, amit a vazelin és nurofen duó lényegében meg is old, illetve hétfőre kaptunk időpontot kontrollra. Kedves volt, türelmes, olyan megnyugtatóan nyugodt és minden kérdésünkre válaszolt, mielőtt feltehettük volna őket.
Odakinn, a kórházból kilépve jól esett mély levegőt venni, észrevenni, hogy süt a nap. Az igaz, hogy a parkolócédulát nem találtuk sehol, de a parkolásokat felügyelő pasas elhitte, hogy reggel 7 óra óta ott dekkoltunk. Hazaértünk, kanapéra rogytam Zalánostul....hurrá, túléltük!
A folyosó legvégén nagy betűkkel virított a MŰTŐ szó....De már nem hozott nagy izgalomba. A hozzá legközelebbi szobát foglaltuk el két másik kislánnyal és anyukájával. A falon egy hatalmas pingált Simba feküdt a szüleivel. Zalán először hallani sem akart arról, hogy akár megérintse az ágyat, csakis az ölemben volt hajlandó piszegni. Később aztán olvadt a helyzet annyit, hogy vadul ugrált a rugós matracon (legalábbis frankón rugózott a matrac akármilyen is volt) és alig voltam képes az ágyban tartani őkelmét.
Az ápoló személyzet rutinos, tapasztalt, kedves és igen informatív volt, panaszom rájuk egyáltalán nem lehetett. Fél 11 körül Zalán kapott a popsijába egy kúp szerű gyógyszert, ami igazából folyadék volt. Egy nővér lefogta, én beszéltem hozzá, nyugtatgattam, a másik gyorsan a helyére juttatta a gyógyszert. Innestől fogva Zalán többet nem kelt fel abban az ágyban. Először csak fekve maradt, aztán olyan fura, álmodozó lett a tekintete, amitől önmagában összeszorult a szívem. Gyorsan ható cucc volt, akármit is kapott, mert hirtelen elkezdett mosolyogni a semmire a plafonon, majd nyúlt is valami felé. Azt mondta, valami lebegett ott....A nővérke, aki éppen ránk kukkantott, azt mondta, a lebegés kulcsszó, ha arról van szó, hatott e már a bódítás.
Háromnegyed 11 után nem sokkal érte jött a beteghordó. Fölé hajolt, megdicsérte, milyen szép kisfiú ő, majd a karjába vette és elvitte. Zalán nem tiltakozott, kettőt mordult ugyan, ennyi. Rossz érzés volt, nem mondom, ahogy eltűntek vele a műtőben, mégis akkor és ott valahogy az ember teszi a dolgát, ha van mit, sodródik az eseményekkel. Én kisétáltam az osztályról Tibihez, hogy beszámoljak neki a fejleményekről. Készítettem néhány fotót is benn a telefonommal, megmutattam őket neki. 20 perc múlva visszasétáltam az üres kiságy mellé és várakoztam, vártam a kisfiam vissza.
Bő fél óra múlva hozták csak, már pont aggódtam, hogy hosszabb lesz a műtét, mint szokásos....Ahogy azt előre megmondták, nem aludt már. Még el sem hagyta a szobát a műtős, Zalán felnyüszített félig ébren, félig bódultan. Simogattam, cirógattam, mire meg-megnyugodni látszott, aztán mintha mégis a fájdalom erősebb lett volna, sírdogált. Forgolódni próbált, kezével az ágyékát próbálta markolászni, így jutottunk el 2 percen belül a totális agóniáig.
Rettenetes dolog az embernek a saját gyermekét ilyen nagy fájdalomban látni, tehetetlenül. Sokkoló, traumatikus élmény, nagy próbatétel. Zalán dobálta magát, tekergett kínjában, megpróbált felülni, kimászni az ágyból, kérte, hogy vegyem fel, vigyem haza.....MOST! "Fáj a kukim, anya....fáj a kukim, anya...." Ez a mondatfoszlánya, mint egy végtelenített szalag.....kísértett első éjszaka elalvás előtt. Aztán ha lehet, a dolgok még rosszabbra fordultak. Remegni kezdett, vacogott az alsó ajka a fájdalomtól, visított és ordított.... Letépte magáról a pizsamát, piszkálta a branült a kézfejében, én pedig hirtelen szembesültem a műtét végeredményével, irtózva.... kötés nem volt sehol. Jóságos ég, hát még szép, hogy ilyen fájdalmai vannak!
Próbáltam megnyugtatni, reméltem, hogy a műtőben kapott fájdalomcsillapító lassan hatni kezd. Felvettem hát, ringattam, de nem talált megnyugvást, egyfolytában tekergett és kanyargott, kapálózott és rúgott kínjában. Végül azt találtam ki kétségbeesve, hogy behívom a folyosóról Tibit. Az igaz, hogy ez szabályellenes volt, egyszerre csak 1 db szülő állhatott a betegágy mellett, de most ez egyáltalán nem érdekelt. Amikor Tibi halál sápadtan megjelent a küszöbön, mögötte rögtön érkezett a nővér is, hogy nem lenne e jobb nekünk a szomszéd szobában egyedül? Emlékszem, ránéztem és picit ködben úszott az alakja, mintha egy másik világból érkeztem volna vissza a Földre egy pillanatra. Nem is feleltem semmit neki, csak némán átsétáltunk a szemközti szobába, ahol egy heverőn telepedtünk le. Macis takaróba bugyoláltuk Zalánt, mint egy egészen pici babát, Tibi ringatta, előszedtük a két hete hanyagolt cumit is, mert ott és akkor sóvárgott utána, majd maratoni AnnaPetiGergő mesélésbe fogtam. Szerintem átolvastam egy fél kötetet, mire lassan lekoppant Zalán szeme és elaludt végre.
Valamivel később, fogalmam sincs, mikor, mert abban a tetőablakos, ventillátor zajtól hangos szobában állt az idő, Tibi dereka görcsöt kapott. Úgyhogy kitaláltuk, hogy visszatesszük az ágyába Zalánt. Ő azonban szinte rögtön felriadt, ahogy Tibi próbálta felnyalábolni. Úgyhogy maradtunk az "elkülönítőben" 13 óráig....Amikoris szóltak, hogy lassan ébresztgessük, innia kellene, csak ha két kortyot is....Nem volt szívünk hozzá. Fél kettőkor újra nógattak bennünket egy picit, hogy ha haza szeretnénk aznap menni, ébresszük fel és itassuk meg. Féltem az ébredéstől, tartottam tőle. Nem is eszmélt vidáman, sőt, olyan rossz hangulat jött rá, amikor megkértük, hogy igyon egyetlen kortyocska teát, hogy én ki is szédelegtem a folyosóra egy pár percre. Egy kicsit elfogyott az erőm, olyan hosszúnak tűnt a nap....
Végül egyáltalán nem ivott. Amit a szájába erőltettünk nagy nehezen, azt kiköpte, hogy "fúúúj, gyógyszer". Pedig ártatlan, gyenge kórházi tea volt, az is hideg. Mindegy, összepakoltunk, felöltöztettük Zalánt (illetve kapott egy pólót) és én felhajtottam a fejadag teáját. Szerencsére senki nem kérdezte, ivott e, mi újság, így kerek-perec nem kellett hazudnom, hogy igen, ivott.
Eltávolította a kézfejéből a branült az egyik nővér és készen voltunk. Egyetlen utolsó állomásunk volt már csupán, dr. K. szobája, hogy átvegyük a zárójelentést és meghallgassuk a műtét utáni teendőink sorát. Ahogy ott kinn várakoztunk, csak azt éreztem, hogy hulla fáradt vagyok, a saját gondolataimat sem tudom követni és csak egyszer haza érjünk. Pedig nem ért horrorisztikus élmény, ami a mai eü rendszerben nem is olyan nehéz, sőt, egész jó tapasztalatokat szereztünk....csak az a műtét utáni 45 perc ne lett volna!
Dr. K. azzal fogadott bennünket, hogy Zalán kapott egy névre szóló oklevelet hősies helytállásáért. Ezt aláírta az altató orvos doktornéni és a főorvos úr is. Zalán ekkor még igen csekély érdeklődést mutatott ez után az okirat iránt, pedig azóta mutatja fűnek-fának. Doktorúr felvázolta az utókezelés lényegét, amit a vazelin és nurofen duó lényegében meg is old, illetve hétfőre kaptunk időpontot kontrollra. Kedves volt, türelmes, olyan megnyugtatóan nyugodt és minden kérdésünkre válaszolt, mielőtt feltehettük volna őket.
Odakinn, a kórházból kilépve jól esett mély levegőt venni, észrevenni, hogy süt a nap. Az igaz, hogy a parkolócédulát nem találtuk sehol, de a parkolásokat felügyelő pasas elhitte, hogy reggel 7 óra óta ott dekkoltunk. Hazaértünk, kanapéra rogytam Zalánostul....hurrá, túléltük!
