Amikor kamasz voltam és a tesómról kérdeztek, gyakran említettem némi önsajnálattal, hogy én pont úgy nőttem fel, mint egy egyke. A 11 évnyi korkülönbség mondatta ezt velem. Ma már persze másképp látom, egyáltalán nem vagyok és soha nem is voltam egyke. Van egy tökös, jófej bátyám, van bizony!
Közös éveinkről csupán emlék foszlányaim vannak. Pedig éppen három is volt belőlük. Amikor ennyi éves lettem, azon az őszön én óvodába, A. középiskolába került. Először Szolnokra, onnan tovább egy hónappal később Budapestre. Innestől fogva nagyon keveset láttunk belőle és bár a szülői ház azóta is ugyanaz, ő többé nem vált tartósan a lakójává. Nagyon korán magára volt utalva, lett önálló, 14 évesen szinte egyedül a fővárosban....Egyszerre járt egy nehéznek mondott szakközépiskolába (közgáz, számvitel szak), focizott egy első osztályú foci csapat ifijeként, illetve lakott egy szakmunkásképző iskola kollégiumában....
Ha általános iskolás koromra visszagondolok, mindig azt jut eszembe, hogy Istenem, vajon A. tudta e, megtudja e valaha, hogy kislányként mennyire hiányzott nekem, mennyit vártam haza. Sokszor pontosan nem is volt információ arról, jön e vagy nem. Vezetékes telefonunk 1989-ig nem volt. Internetre és okostelefonra nem futotta. :) Emlékszem forró nyári szombat estékre, illatos tavaszokra, amikor a fél nyolcas Budapest-Makó gyors távozta a pályaudvarról valamennyiünket kicsalt a kapuba. Hátha ma hazajön a bátyám! Vártuk rendületlenül, feltűnik e valaki a sarkon méretes sporttáskájával. Találgattunk a távolba hunyorítva, hogy az és az nem ő vajon? És akkor volt tomboló öröm és boldogság, könnyes. Máskor, ha megérzésünk becsapott bennünket, csak akkor adtuk fel a várakozást, amikor már teljesen kiürült az utca és egy teremtett lélek nem járt arra.
Ugyanúgy ment el, ahogy jött, könnyed, sietős léptekkel, vállán az elmaradhatatlan sporttáskával. Anyámnak mindig potyogtak a könnyei, talán 50 métert sem tett meg tesóm a vasút felé....Integetett neki vadul, mosolygott is, de közben peregtek a könnyei. Kamaszként átsuhant az agyamon a gondolat, vajon miattam is sírna e? Az én távoztam is ennyire fájna neki?
Amennyire eufória és felhőtlen öröm volt, ha itthon volt a tesóm, melynek minden percét ittuk magunkba, éppen annyi kínt okozott, fizikait, amikor elment. Olyankor az ágyára kuporodtam, hallgattam az ordító csendet, ami immáron a házunkon uralkodott és ahogy anyámnak a kapuban, nekem is peregtek a könnyeim. Nem értettem a világot, miért nincs nekem "állandó tesóm", miért csak ilyen időszakos?! Vagy ha már A. időszakos, miért nincs egy állandó is? Irigykedtem az osztálytársaimra, ahol nagy többségben mindenkinek pár év korkülönbséggel bár ide vagy oda, de ott figyelt a húg, nővér, öccs vagy bátty. Nem is értettem, hogyan képesek veszekedni, civakodni, hajba kapni egymással, nekem ilyenre soha nem volt idő a tesómmal.
Az évek során, amikor már legalább egyikőnk a saját családjával éldegélt, történtek kisebb-nagyobb összezördülések. Amilyeneket kamasz koromban elképzelni sem tudtam, hogy megtörténhetnek közöttünk. Voltak átmeneti mosolyszünetek, mert fájtak dolgok, amiket kaptam, amiket hallani voltam kénytelen. Adódtak félreértések, túlpörgetett dolgok, túl hirtelen kimondott szavak..... Idővel túljutottunk rajtuk, átbeszéltük, kiveséztük, megtárgyaltuk. Még ha keserves is volt. Nagyon akartuk - legalábbis én - hogy a viszonyunk újra szép legyen és jó....Ezt el is várták tőlünk, a mi családunk, a legszűkebb család mindig jól működött. Békességben, szeretetben. Voltak olyan dolgok, amiket feladtam, elfogadtam ennek a békének az érdekében és ezzel tesóm is így van bizonyára. Mert mindent figyelembe véve, minden felett, mégiscsak ő a testvérem, az egyetlen tesóm, akit végtelenül nagyon szeretek....
