Második napra az volt a terv, hogy nyitásként nyolckor mindenkinek ébresztő, gyors reggeli, 9-kor pedig nekivágunk a Székelykőnek. Azonban 11-kor még a fél banda aludt, de minimum a negyed, szóval ezt elengedtük. Aznap is nagyon meleg idő volt, és nem feltétlenül szenvedésként szerettem volna megélni a túránkat felfelé. A többiek vakmerőbbek lettek volna, Tibi főleg, igaz, nem vagyunk egy súlycsoportban azért erőnlétileg ő jóval edzettebb. Kerestünk hát más kirándulóhelyet délutánra, ez pedig a Torockószentgyörgyi vár volt a szomszédban.
Abban biztos voltam, hogy könnyebb túra a várba vezető, mint a Székelykő, szóval mehetett a dolog. Azért a tikkasztó hőség miatt megszenvedtünk a kilátásért. Autóval átrobogtunk a szomszéd településre Torockóról kellő mennyiségű hideg ásványvízzel a hátizsákban. Közben bal oldalon végig ott figyelt a Székelykő, a szemünket sem tudtuk levenni róla – kivéve persze Tibit, aki vezetett.
A templomnál a falu közepén jobbra kanyarodtunk és végigmentünk azon az úton, amíg ki nem értünk a faluból. Tibi googlemapen tájékozódott. Ott az út mentén, de nem a szántóföldön, leparkoltunk. Igazából nincs turistajelzés, legalábbis mi nem találtunk – ha lett volna, egyszerűbben feljutottunk volna a várig…..így csak vakon próbálkoztunk feljutni, ösvényt és csapást keresni.
Én egy másik útvonalról gondoltam, hogy a hivatalos út lehet, de a többség arra szavazott, hogy egy nyitott kapun menjünk be, melynek belső oldalára ki volt írva, hogy magánterület…..biztos erre kell menni? Na mindegy. Itt felvezetett az út a x magasságig a tűző napon – azt hittem , megdöglök – majd kissé lefelé vezetett, nagyjából teljesen, szóval hiába izzadtam és lihegtem, mint egy gőzmozdony. Ez valami ravasz székely ösvény lehetett, hogy elfáradjunk.
Miután félig körbejártuk a várat, találtunk egy árnyékos bokrot, ahol a kutya rögtön lerogyott, keményen lihegve. Mivel még ilyet soha nem csinált, alaposan megitattuk és pihentünk is egyet (mindössze 1 km-t utat tettünk meg addig, de elég meredek volt a vár oldala a dombon. )nehogy nekem hőgutát kapjon, úgy rohangált, mint az őrült. Zalán és N. egy meredekebb utat választott felfelé, egy négykézlábasat, nekem elég volt egy komótosabb, de biztosabb megoldás felfelé, kisebb emelkedővel. Így is a végére 10m-ként megálltunk levegőért, vízért mert árnyék az nem volt. Viszont felkapaszkodtu végre és ez volt a lényeg. Fenn hűs szellő fújt és a kánikula sem volt elviselhetetlen.
Törődött is valaki a hőséggel, amikor ilyen panorámán legeltethette a szemét? A helyiek az Óriások várának hívják az építményt, mert ha kinézünk egyetlen ablakából, a miniatűr képét látjuk a Torockószentgyörgynek 200 méteres magasságból. Csodálatos volt a kilátás körbe mindenfelé, többek között a Székelykőre is, vagy ahogy a helyiek hívják, a „KŐ”.
Úgy terveztük, hogy innen egyenesen indulunk Kolozsvár felé, de persze végül mégis visszamentünk a szállásra, mert izzadtak, büdösek, helyenként koszosak voltunk, túra öltözetben. Mindenki evett, ivott, zuhanyozott, szusszant és csak utána vágtunk neki a következő programnak, ami a Kolozsvári Magyar Napok részeként megrendezett koncert volt szombat este, Pokolgép – ezt lekéstük, majd Bagossy B. O. Félúton kb. megálltunk hat évvel ezelőtti szállásadónknál Tordaszentlászlón egy sörre. Mondjuk Csíki söre nem volt, de nem is ez volt most a lényeg. Sajnos, mint a szállások többsége Erdélyben (legalábbis én így tapasztaltam) nem vállalnak be kutyát, ráadásul nagy macska rajongók, tele cicákkal, szóval még ha velünk kivételt is tennének, nem lenne egy nyugodt pillanatunk a folyton macskákra vadászó Dió miatt. Ezért kellett idén is más szállást keresnünk.
A házigazdák semmit nem öregedtek az elmúlt hat év alatt és a kis csárda is ugyanolyan barátságos és virágzó volt. Most is akadtak szállásvendégek, éppen vacsorához készültek, éreztem is a fenséges sült csirke illatokat. Beszélgettünk egy jót, kortyoltuk az italainkat, Dió csodálta az ablakból a macskákat, akik pimasz módon betelepedtek az ablak alatti kisasztalra, csak éppen odakinn.
Aggódtunk, hogy Kolozsváron nem találunk parkolóhelyet, de végül seperc alatt ráleltünk kettőre is egymás mellett és lesétáltunk a városközpontba. A téren már szólt az első Bagossy dal, fantasztikus érzés volt hallgatni. A tér nem volt zsúfolásig tele, így míg a többiek csatlakoztak a hallgatósághoz, mi körbesétáltuk a teret, mert természetesen a kutya még mindig velünk volt. Zalán is inkább velünk tartott. Néhány dal után átsétáltunk a Mátyás szülőházához, ahol Zalán kiakadt, hogy az most iskola és nem valamiféle múzeum. Nagyon hangulatosan ezer villanyégővel szinte nappali világosság volt a ház előtt és mindenhol asztalok és falatozó emberek. Elég feltűnő volt a kutya, én nem tudom, hogy a fajta miatt, vagy más miatt, de mindenki nagyon barátságosan közeledett felé, többen mindenképpen meg akarták simogatni. Egyetlen fiatal sem szólt hozzánk magyarul, ami mondjuk nem lepett meg, bár nyilván azért a koncerten résztvevők tutira nagy részt magyarok lehettek.
Egy idő után Zalán megéhezett és egy nem túl román, sem nem magyar kebaboshoz mentek be Tibivel, amíg én a kutyára vigyáztam. Állítólag angolul értettek egy kicsit odabenn, úgyhogy valahogy rendeltek egy csirkés kebabot, ehhez később, a koncert után csatlakoztak a többiek is, egy padon, az egyik mellékutcában költötték el kései vacsorájukat. Éjfél után értünk haza, némi szomorúsággal, hogy már megint kevés lesz ez a 3 nap, még bőven maradnánk….
Éjszaka aztán akkora viharra riadtam fel, hogy azt hittem, ütött az utolsó óránk, szakadt az eső és akkorákat villámlott, dörgött, hogy én még ilyet soha nem éltem meg. Az ablakon se spaletta, se redőny, még függöny sem volt, szóval kénytelen voltam bebújni takaró alá, pedig én nem szoktam viharban különösképpen félni….Tibi bezzeg hortyogott , mint egy medve.,..
