Vasárnap délután afféle előszilvesztert szerveztünk ÉletemPárjának tesójáéknál. (Bár pia és hejehuja nem volt, de minden más igen, vagyis én ráfogtam, hogy előszilveszter.) Úgy készültünk, hogy Réka ott alszik Niki unokatesójánál, vagyis a kedvenc rózsaszín tortás táskába rendre pakoltunk pizsamát, mesekönyvet, tiszta ruhát, fogkefét és amit még Réka szükségesnek tartott (fürdő játékot, sima játékot, mütyűrt, kézitáskát ékszerekkel ésatöbbi)
Ott már egy kicsit gyanakodhattam volna, amikor a vendégeskedés 2. órájában a fürdővízbe Zalán is belecsobbant Réka mellé, eltántoríthatatlanul. Néhány órával később, amikor könnyű búcsúcsókot leheltem Réka orcájára és megkértem, hogy jól viselkedjen a szülői házon kívül (is), Zalán közölte, hogy ő is marad, neeeem jön haza. Futottunk pár bátortalan kört, hogy meggyőzzük, mégiscsak jobb lenne neki otthon, a pihapuha ágyikóban, ahol még macis takaró is van anyán és apán kívül, hogy a cumit meg sem említsük...de Zalán ismét hajthatatlan volt. Tibi nővérét tehát hátrahagytuk összesen négy gyerekkel....igaz, abból kettő már gimnazista...és hazafelé vettük az utunkat. Öt év óta először (!!!!!) volt egy szabad esténk illetve lassan éjszakánk.
Nem voltunk erre egyáltalán felkészülve. Ahogy Tibi elindította az autót, megkérdeztem, hogy szerinte van e ilyenkor Meki drive-in....esetleg szexelhetnénk is egész éjszaka non-stop. Más nem jutott eszembe. :) Itthon letelepedtünk a konyhaasztalhoz a süketítő csendben (!), Tibi frankfurti levesen nyammogott, én a karácsonyról maradt zserbót ropogtattam. Szörnyű volt! Mármint nem a zserbó vagy a leves, hanem a gyerekek hiánya.
És a legrosszabb, hogy nem az jutott eszembe, hogy mekkora barom vagyok, amiért nem vagyok képes kiélvezni egy ritka, szökőévente előforduló ilyen estét, ilyen meg sem fordult a fejemben....Hanem hogy mekkora űr van itthon. Ettől az érzéstől nem tudtam szabadulni.
Kicsivel később még rosszabb lett a kedvem, mert eszembe jutott, hogy mi a fene lesz velünk, ha kirepülnek a gyerekek??? Ami hát nem egy tűzoltást igénylő probléma, lássuk be, ezen még pár évig egészen biztosan nem kell rágódni. Ebben a kellemes lelkiállapotban a kanapén ücsörögve figyeltem, ahogy Tibi beslattyog a nappaliba. Arra gondoltam, hogy ha most leül a laptop elé vagy előveszi a fotós magazinjainak és szakkönyveinek egyikét, akkor sikító frászt kapok és hívom a telefonos lelki segélyt, de nem ez történt. Darts-ot (vagymit) néztünk az Eurosporton!!!!!!!!!!!!!!!! Aztán amikor már mindketten - mama és papa - azt éreztük, hogy húz az ágy és elég volt ennyi ebből a mai napból, az ágy felé vettük az utunkat. Erről ennyit.
Ami pedig Zalánt illeti, őkelmét elég nagy csalódás érte a vendégeskedést illetően. Ahogy távoztunk, szóba került ugyanis a LEFEKVÉS, amihez egyáltalán nem fűlt foga. Micsoda?? Apa nélkül? Anya nélkül? Itt?? Végül annyira fáradt volt, hogy az átmenetileg négygyerekes sógornőm elringatta a 13-14 kilós csemetémet álomföldre. Bár az éjszaka folyamán is majdnem előkerült a telefon, hogy hazavigyük Zalánt, végül erre csak másnap délelőtt került sor. A furán tartózkodó, szomorkás hangulatú Zalán aztán apja karjában tíz perc alatt a régi huncut Zalicsekké változott vissza.
Ja, hogy engem nem is keresett egész éjjel, csak az apját? Hát ez is megérne egy rövid depressziót....
Nem voltunk erre egyáltalán felkészülve. Ahogy Tibi elindította az autót, megkérdeztem, hogy szerinte van e ilyenkor Meki drive-in....esetleg szexelhetnénk is egész éjszaka non-stop. Más nem jutott eszembe. :) Itthon letelepedtünk a konyhaasztalhoz a süketítő csendben (!), Tibi frankfurti levesen nyammogott, én a karácsonyról maradt zserbót ropogtattam. Szörnyű volt! Mármint nem a zserbó vagy a leves, hanem a gyerekek hiánya.
És a legrosszabb, hogy nem az jutott eszembe, hogy mekkora barom vagyok, amiért nem vagyok képes kiélvezni egy ritka, szökőévente előforduló ilyen estét, ilyen meg sem fordult a fejemben....Hanem hogy mekkora űr van itthon. Ettől az érzéstől nem tudtam szabadulni.
Kicsivel később még rosszabb lett a kedvem, mert eszembe jutott, hogy mi a fene lesz velünk, ha kirepülnek a gyerekek??? Ami hát nem egy tűzoltást igénylő probléma, lássuk be, ezen még pár évig egészen biztosan nem kell rágódni. Ebben a kellemes lelkiállapotban a kanapén ücsörögve figyeltem, ahogy Tibi beslattyog a nappaliba. Arra gondoltam, hogy ha most leül a laptop elé vagy előveszi a fotós magazinjainak és szakkönyveinek egyikét, akkor sikító frászt kapok és hívom a telefonos lelki segélyt, de nem ez történt. Darts-ot (vagymit) néztünk az Eurosporton!!!!!!!!!!!!!!!! Aztán amikor már mindketten - mama és papa - azt éreztük, hogy húz az ágy és elég volt ennyi ebből a mai napból, az ágy felé vettük az utunkat. Erről ennyit.
Ami pedig Zalánt illeti, őkelmét elég nagy csalódás érte a vendégeskedést illetően. Ahogy távoztunk, szóba került ugyanis a LEFEKVÉS, amihez egyáltalán nem fűlt foga. Micsoda?? Apa nélkül? Anya nélkül? Itt?? Végül annyira fáradt volt, hogy az átmenetileg négygyerekes sógornőm elringatta a 13-14 kilós csemetémet álomföldre. Bár az éjszaka folyamán is majdnem előkerült a telefon, hogy hazavigyük Zalánt, végül erre csak másnap délelőtt került sor. A furán tartózkodó, szomorkás hangulatú Zalán aztán apja karjában tíz perc alatt a régi huncut Zalicsekké változott vissza.
Ja, hogy engem nem is keresett egész éjjel, csak az apját? Hát ez is megérne egy rövid depressziót....
