Óvó nénis

Réka néhány perce még szívszaggatóan itt zokogott mellettem a kanapén, amiért nem a New Level Empire megy az ESC-re idén, sőt, a legjobb négybe sem jutottak be. Jómagam is csalódott voltam, kókadtan igyekeztem megvigasztalni, hogy de, de van igazság (fogjuk rá!) és egyébként is, Eurovízió nélkül is szerethetjük a bandát. Ugrabugrálhatunk a dalukra akár álló nap és álló éjjel. (Na én mondjuk nem bírnám szusszal, a gyerekek igen...:)

Hogy Réka módra "bakugorjak" egyet, belevágok témám közepébe. Beszéltem A. óvó nénivel valamelyik nap Zalán ügyében, ekkor történt meg bennem az igazi lezárás. Hétfőn futólag már szóba jött a szájbarúgós affér, de akkor túl nagy volt a pörgés a csoport körül, sem idő, sem lehetőség nem volt arra, hogy négyszemközt cseverésszek az óvó nénivel. Node másnap! Nem úgy törtem be az oviba, mint egy szoptatós vaddisznó, hogy ejh, majd én az asztalra csapok, leordítom az óvónéni haját, amiért Zalánom testi épsége sérült....valahogy a körülmények kínálták fel magukat. Pl. hogy bár már majdnem öt óra volt, óvónéni mégis a csoportban tanyázott a dadussal, másik óvónénivel, gyerek már sehol egy szál se'.....Némi tétovázás után bedugtam a fejem a csoportszoba ajtaján, hogy beszélni szeretnék A.-val. Erre persze készségesen kijött, hellyel kínált az öltözőben elhelyezett mini székek egyikén. Nem voltunk egyedül, a szomszéd csoportnál néhány szülő torna óráról várta vissza középsőseit. 

Azzal kezdtem, még mielőtt leültetett volna, hogy nem tudom túltenni magam ezen a bizonyos ominózus eseten és hogy segítsem már nekem ezt megemészteni. Vagy valami ilyesmi volt a kiindulópont. Mindent egybevetve egyszerre volt számomra szimpatikus, olyan óvónénis, nyugodt, kedves, egyben diplomatikus. Ez utóbbi nem tetszett annyira. Véleményformálását azzal kezdte, hogy "Anya, ez egy közösség. Itt mindenféle személyiségű gyerkőcök megfordulnak." Nincs is nekem ezzel gondom, bár azért mint mindenben, itt is vannak határok. Az ilyen fajta agresszió nem feltétlenül része egy csoportnak. Valami megoldásnak lennie kell, nem hiszem, hogy az a normális, hogy Andriska ámokfutást végez a csoporton, ha arra van ingerenciája. Persze igazából Andriska nem volt téma, csak érintettük, akkor is (ami az óvónénit illeti) szelíden.  

A. szerint ők ketten két nagyon különböző fiúcska, Zalán olyan csöndes, nyugis, belenyugvó fajta, vagyis kvázi nem egy vezéregyéniség, Andris ellenben mindig pörög, mindenben benne kell lennie, hol itt pattog, hol ott. Ebből pedig elkerülhetetlenül adódhatnak konfliktusok. Így óvónéni nem is tudta megígérni, hogy soha többet nem fog hasonló megtörténni, mint ahogy ezt szigorúan véve nem is vártam tőle. Nem azért voltam ott, hogy ezt kiverjem belőle. Azonban azt sem engedhetem meg, hogy valaki sorozatosan bántsa, uram bocsá, nem szeretnék egyszer arra menni oviba, hogy hát sajnos Zalánkának kiverték a fogát....Elismerte, hogy Zalán érdekeinek védelme meg az én feladatom. Azt is, hogy nem irreális kérés az, hogy Zalán testi épségét meg kell őrizni ovis környezetben is. 

Valahogy végig az volt az érzésem (nem tudom, mennyire valós volt ez), hogy A. jóval kevesebbet árult el, tárt fel előttem a csoport életéből, mint amennyit mesélhetett volna. Volt egy fal, ami mögé nem pillanthattam be. Mintha igyekezett volna Andris agresszív megmozdulásait minél jelentéktelenebbé tenni. Nem tudja, hogy én azért tapasztaltam már ezt-azt ettől a kisfiútól. Megjegyeztem, hogy az én gyerekeim sem tejbetökök, de egyik sem agresszív. Nem mondom, hogy nem kólintják egymást olykor kobakon, de el sem tudom képzelni, hogy mondjuk Zalán szándékosan szájba rúgja a Rékát és vice versa. Azt meg különösen nem, hogy nézeteltérés nélkül egymásnak essenek. Nekem ez olyan beteges dolog. Erre azt felelte, hogy ne a saját gyerekeimből, a saját családunkból induljak ki, lécci....Nem volt több megjegyzése ezzel kapcsolatban.

Megkérdeztem azt is, hogy tájékoztatták e Andris anyukáját a történtekről. Szoktak e ilyet tenni. Láttam a szeme villanásán, hogy ez a kérdésem nem tetszett neki vagy nem esett neki jól, pontosan nem tudom, akármelyik is volt, majdnem tökéletesen leplezte. Azt felelte, hogy természetesen, persze. A bizalmamat kérte, a hitemet bennük. Bármikor leülhetünk beszélgetni akár Csilla óvónénivel is négyesben, ha nyomja valami a lelkem. 

Ennyi volt a lényeg, sokra nem jutottunk, nem is gondoltam, hogy elérünk valahová. Mégis valahogy a lezáráshoz szükségem volt arra, hogy négyszemközt is beszéljek az óvónővel. Kapaszkodókat kerestem, hogy továbbra is bízhatom bennük, vigyáznak az én csöpp fiamra. Jelezni szerettem volna, vészfényeket gyújtani, hogy én nehezen viselem el, ha bármi gubanc van a csemetémmel az oviban, ha sérelem éri, én itt vagyok. Az meg csak remélem, hogy ama bizonyos fal mögött, ahová nem lehetett bepillantásom (bizonyára személyiségi jogok és egyebek miatt is) ők szorgosan dolgoznak azon, hogy Andriskát megfékezzék valamely pedagógiai vagy kevésbé pedagógiai módszerrel. Van másik kiscsoport, ha nagyon nagy gáz lenne, de jobb lenne nem váltani.

Múltkor, amikor beszélgettem az ovi logopédusával, említette, hogy vannak a csoportban nagyon határozott és erős személyiségek. Nevek nélkül persze. Ismeri a csoportot, hetente x órát eltölt közöttük valamilyen pályázaton nyert pénz révén. Hozzátette, hogy A. és Cs. óvónénik viszont kiváló óvó nénik szerencsére, csodálatosan irányítják a bandát. Egy valami szíven ütött viszont, mivel szaktekintélyként tekintek a logopédusra, szinte megrázott. Azt monda, hogy a 25 fős kiscsoport túl nagy létszám. Szó szerint ezt mondta: Isten ellen való vétek. Isten ellen való vétek. Ez már egyfajta átvezető egy másik témához (Zalán és az ovi), innen folytatom majd egyszer.