A nagy terasznyitás minket nagyon nem izgatott fel, meg tudom számolni, hányszor szoktunk mi beülni kávézókba, éttermek teraszára, hát szinte soha. Vagyis cukrászdákba be szoktunk ülni nyáron sütizni, jegeskávézni, limonádézni, de talán egy évben kétszer. Nincs is élete annak, aki így él, mint mi, tudom.
Viszont elrobogtunk szombaton újra kirándulni. Mivel nem tudtam, hogy az oltásnak milyen utórengései lesznek, én lefújtam az egész túra projektet. Péntek este eléggé fájt a karom, ki voltam dögölve, minden bajom lett és bár szombaton még mindig eléggé fájt a karom, meglepetésemre a gyerekek fel voltak háborodva, hogy hogyhogy nem megyünk KIRÁNDULNI?? Végül az lett, hogy a főnök, aki a Tibi , eldöntötte, hogy a Pilisbe megyünk, Dobogókőre. Nahiszen, gondoltam, ott lesz egész Pest és Buda, mit keresünk mi ott egy kutyával ráadásul, aki nem szeret pórázon sétálni. Különösen rühellem a sok embert az erdőben, igazából a keveset is.
Mindegy, hát menjünk. Persze az indulás nem volt egyszerű, Zalán száján kiszaladt valami elég csúnya, rögtön mondtam, hogy akkor nincs kirándulás, hagyjuk az egészet, nem érdemlik meg. Tibi elment jámborul kocsit mosatni, hogy majdk kiforrják itthon a dolgok magukat, Réka új motivációra lelt a lovas kép fejlődése láttán, hogy egyszer kész lehet és már senki más igazán nem akart menni, csak Zalán, de ő nagyon. Szóval végül csak összeszedtük magunkat. Igaz, én Ceglédnél elaludtam (ugye az oltás…) és arra ébredtem fel, hogy parázs vita lobbant lángra Réka és Tibi között, hogy hol kell Dobogőkő felé lekanyarodni, Szentendre tábla, nem is tudom hol jártunk éppen. 22 km-re Dobogókőtől. Én még egy darabig csak pislogtam, a kótyagos, álomittas fejemmel és még midnig nem nagyon volt kedvem az egészhez.
Leparkoltunk Dobogőkő határában rögtön egy teli parkolóba és onnan sétáltunk fel ilyen és olyan turistajelzéseken. A gyerekek a séta legelején le akartak tanyázni egy babgulyásra egy étterem teraszára (nesze neked terasz) de nógattuk őket tovább, hogy teli hassal nem fog menni a kirándulás. Belementek. Végül sétáltunk, kóboroltunk, túl sok emberrel találkoztunk, eltelt az idő. Csodaszép kilátás nyílt a Dunakanyarra, a Visegrádi várra, stb szóval lehet, hogy nem is a Mátra a kedvencem .Hanem a legutóbb helyszín, ahol éppen járunk, hehe.
Gimis éveimből elősejlett az emlék egy zivatart követő Rám szakadékos kirándulásról, ahol kevesen bukkantunk elő az erdőből tiszta ruhában, nem nyakis sárosan. Én ott valamiért megfogadtam, hogy soha többet Rám szakadékot, örülök, hogy túléltem, de azért ez nem feltétlenül lesz így, egyszer el kell vinni a gyerekeket is a Rám szakadékhoz, persze nem eső után, az fontos.
A gyerekek szokatlanul neveletlenül viselkedtek egyébként, lökdösődtek, dobálták egymást fűvel (!!!! az eszem megállt). Zalán a kocsiban felejtette az innivalóját a táskával együtt – nehogy már bármit is cipeljen. Olykor kiszalad a számon mérgemben ilyesmi, hogy "olyanok vagytok, mint a gyerekek", mire a megnevezett csemeték mindig nevetnek, hogy dehát ők izé.....azok. Mire nézek ostobácskán, hogy ja tényleg....hoppá! Sőt, bizonyos szempontból mindig azok is lesznek. Nekem. Ilyenkor gondolom, hogy olykor magasak lehetnek az elvárásaim és sokat várok el tőlük. Nade NEM ott és nem akkor. A szakadékok legszélére merészkedtek, de igazán a kutya cikázása láttán lettem rosszul és vártam, mikor sodródik egy szinttel lejjebb…volt ott minden. Leginkább azonban a sok ember zavart, de így jár, aki a legkönnyebb séták egyikét választja és még a Rám szakadékig is túl oltott elmasírozni.
Azért klassz volt, nem olyan kellemes időjárás volt, mint a kilátós Mátrás kirucckor, de nem fáztunk. Ezek a túrák jelentik nekem a szabadságot. Egy kis kikapcsolódást, fellélegzést. Hazafelé mindig olyan boldogságérzés félét érzek, akkor is mármint, mert ahogy kanyarog alattunk az út, jobbra egy hegy, majd balra, végül sajnos már csak a hátunk mögött, aztán ott sem, közben a gyerekek kavarják a zenét Tibi telefonjáról, olykor én is beszállok és keresek valami nekem valót, amit aztán max hangerőn bőgetünk és az olyan végtelenül csodás érzés. Húsvét előtt hallgattuk pl. a Jézus Krisztus Szupersztárból a Gethsemane-t Steve Balsamo-tól hazafelé robogva, ami egészen katarktikus tud lenni, Húsvét nem is kell hozzá. Ott, amikor elkezdi azt énekelni, hogy "why should I die", na az ha valaki lelkét nem mozdítja meg ,akkor semmi....(Isten Fia walesi)
Visszatérve a sztorira....Ja, az lemaradt, hogy a sétánk végén, visszafelé, pont bezárt a babgulyásos, hát Zalán minden bánata , éhséges és dühe a nyakunkba ömlött…… fincsi volt. Meg is fogadtam, hogy soha, de soha nem indulok el otthonról néhány szalámis szendvics nélkül. Max este megeszi a kutya, de egy éhes és nyűgös Zalánnál kevés kellemetlenebb van egy kiránduláson. Út közben Szentendrénél lett volna KFC, majd Meki is, de már akkor elég volt a hisztiből, csakazértis haza vezette az ótót Tibi és itthon vacsoráztunk. Szép nap volt és villámgyorsan eltel. Este még nyafogtam én is egy sort, hogy mennyire fáj a karom, ha felemelem vagy hozzáér valamihez, de mindegy. Tibi, sorstársam az oltásban is, hasonlókra panaszkodott.
Vasárnap jött a háziasszony üzemmód, sütöttem oldalast, volt uborkasaláta , brokkoli, a gyerekek kedvence. Sütire már nem futotta, mert rádöbbentem, hogy olyan iszonyatos mennyiségű vasalnivalóm és elpakolnivalóm van, hogy ihaj. Azért Tibi hozott a cukrászdából habos szolnoki islert, pár sütit, úgyhogy megvoltunk. Tanulni nem volt kedvük a drága szorgalmas gyerekeimnek, mikor van, ezúttal rájuk hagytam. Este hét óra lett, mire végeztem és minden a helyére került.
Ennyi volt egy újabb hétvége. Még 7 hét a nyári szünetig. És két nap, de ki számolja?
