Amire a mai gyerekek már nem feltétlenül képesek, abban mi nagyon jók voltunk 5-10, 12 éves korom között. Eszközök nélkül, csupán a képzeletünket segítségül hívva istenieket játszottunk. Kisebb koromban volt egy nálam 4 évvel idősebb lány a szomszédságban, akit nagyon szerettem és amig le nem csapott rá a kamaszkor, addig rengeteget játszottunk együtt. Az amerikai rokonaitól rendszeresen kaptak csomagot, mindenféle nasikat, szörpöket, italokat, amiket úgy csodáltam, mintha az űrből érkeztek volna. Ma is orromban van egy citromízű italpor illata....Nem is ez volt a lényeg, hanem az a rengeteg szerepjáték és élmény, amiket az évek során megtapasztalhattam, a szomszéd gyerekek és én, fiúk és lányok vegyesen.
Valamikor másodikos vagy harmadikos lehettem, talán később, amikor kiépítették az utcánkban a gázvezetéket. Nem nagyon lett volna szabad, de mi zseniális játékokat találtunk ki ezekben az árkokban a felnőttek nem akkora örömére, mivel az árkok helyenként valami oknál fogva némileg mintha beomlottak volna....Ezek a játékos évek különösen a nyári szünet során voltak gyerekkorom legszebb epizódjai.
Kerékpározni apukám tanított meg egy pindurka zöld biciklin, melynek még tömör gumiból voltak a kerekei. Egy botot nyomott valahová a csomagtartó fölé, majd futott velem , amíg el nem kaptam a tempót és a ritmust. Aztán már csak megállni kellett megtanulni, az külön lecke volt. Ma is emlékszem, mikor a segédkerekek végre lekerültek a bringámból. A következő szintet a camping kerékpár jelentette, amelyről már korábban meséltem.
Másodikos voltam, amikor történt velem az a baleset, amiről soha nem beszélünk. Egyszer majd hamarosan erről is muszáj lesz valakivel....Itt lehetnek mélyen dolgok, mivel ez az a téma, amiről senkinek, de tényleg senkinek nem beszéltem. Vajon mi lenne, ha elkezdeném az emlékeimet feltárni erről a napról valakinek?
Már gyerekként is rendkívül érzékeny voltam. Apu mondjuk gyengeségnek minősítette ezt, ami kamaszkorra szerencsétlenségbe ment át. Mármint én voltam szerinte a szerencsétlen. Csak akkor vágott hozzám ilyet, ha elszakadt nála a cérna, igyekeztem nem komolyan venni, de azért bemászik ez az ember bőre alá, ha többször elhangzik, az ember valamelyest elhiszi... Főleg, ha olyasmivel párosul, hogy úgysem fogom vinni semmire, nem lesz belőlem soha senki.
Mindig nagyon fontos volt, hogy legyen egy olyan barátom (ha több az sem lett volna baj, de általában mindig csak egy volt egyszerre) , aki a legközelebb áll hozzám és általában ott van mellettem a hétköznapokban. Miután a két legjobb barátnőm 3. vagy 4. osztályra elköltözött még a városból is, 4. és 5. osztályban új barátnőra találtam, aki 2-3 évig remekül cimborámmá vált, majd a kiskamaszkor valahogy távolságot vert közénk és mindketten más barátok után néztünk. Illetve ő - számomra nagyon korán - elkezdett pasizni. Az általános utolsó két évéban is akadtak barátaim, több is, de egyik sem élte túl a továbbtanulást. (A csajok igen, a barátságok nem) Gimiben ezután jött J. ,aki 14 éves korom óta, tehát 36 éve lassan barátnőm. Olykor eltűnünk hetekre, hónapokra, de aztán mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, mintha mi sem történt volna. Persze később, azt egyetemen is szereztem barátokat, nagyon jó barátokat, de valamiért velük nem maradtunk elválaszthatatlanok.
Kórházi sztorim nekem is van, mivel még ovis koromban sor került a mandulaműtétemre. Azzal biztattak, hogy milyen jó lesz nekem, mert vég nélkül nyakalhatom majd a fagyit a műtét után, de valahogy ez engem nem annyira hatott meg. A piros tetejű fehér fagyis dobozunkban hozták anyuék a fagyit, amit kelletlenül nyalogattam, bár inkább vittek volna haza. A műtétről is vannak emlékeim, hogy mennyire hitelesek, az homály, de számomra annyi megmaradt, hogy lekötözték a lábaimat egyik a kezeimet a másik irányba és teljesen olyan volt, mintha egy levesszűrővel kotorásztak volna a torkomban, amilyennel a habot leszedjük a levesről. Illetve egy pasas volt az orvos, aki elkövette ellenem a műtétet. Semmi másra nem emlékszem. Különösebben kedvesek vagy gyengédek ott nem voltak velem, az biztos.
Sajnos nem adatott meg szoros kapcsolat a nagyszüleimmel. Az egyik nagymamámat nem is ismerhettem, olyan korán meghalt. Apu nem sokat mesélt róla, de azt tudtam, hogy aput kiskorában a nagymamája nevelte a tanyájukon és csak iskolás korára került be a szüleihez a faluba. Nagymamám, vagyis apu anyja állítólag rosszul viselte, hogy az ötvenes években mindenüktől megfosztotta őket az államosítás, téeszesítés, azt lelkileg ki nem heverte. Apu mindig úgy beszélt anyukájáról, hogy "ó...szegény anyám" így meg úgy....de igazából a nagymamáját imádta. Anyukám anyukája rendkívüli asszony volt, anyu mindig úgy beszélt róla, mint egy példaképről, Réka utána kapta az Anna nevet második keresztnévként, amit egyébként erőfeszítéseim ellenére nem szeret és nem is használ. Anna mama igazi gazdasszony volt, aki a történelem viharai és korán nagybeteg és ágyhoz kötött férje ellenére menedzselte a családot vagy legalábbis igyekezett. Nagyjából kétszer láttam egy évben és nem volt vele különösebb kapcsolatom, mint nagyi-unoka kapcsolat, tesóm többet kapott belőle is, hiszen 12 évvel idősebb volt.
A nagypapákat illetően vegyesebb a helyzet, anyukám apukáját sosem láttam egészségesen, sajnos. Fantasztikus ember volt, de gyerekként kifejezetten féltem tőle, mivel rendkívül hosszú,vékony ujjai voltak, nagyon a közelébe sem szerettem menni és állandóan csak azt láttam, hogy fekszik az ágyban. Mivel már anyut sem tudom megkérdezni, nem derül ki többé, hogy milyen betegsége volt, de arra emlékszem, hogy többször volt róla szó, hogy "Miklós bá már régen nem élne, ha nem lenne ilyen erős a szíve...." Az ő temetése volt az első halotti tor, amin életemben részt vettem gyerekként, talán 10 éves korom körül, amit pár év múlva követett Anna mama temetése is. Csodálkoztam, hogy egy temetés után miért ülnek össze az emberek enni....Érdekes, hogy nincs emlékem egyáltalán anyukám gyászáról, hogy elvesztette az anyukáját ,apukáját, bár olyan sok érzelemnyilvánítás nem volt divat a családunkban. Valószínűleg csöndesen, magányosan gyászolt....
Apai nagypapámról van a legtöbb emlékem, mivel egészsége megroppanása után a mi városunkba költözött. A két fia közül a fiatalabbikat választotta, hogy majd nála fog lakni, aki nem apu volt, ami miatt volt némi sértődés, apukám sokszor eljátszott a gondolattal, hogy hát igen, mindig is az Öcsi volt a kedvenc.....Így lehetett, mert nálunk egy szobát kapott volna, a vendégszobát, amit később tesómék foglaltak el, amikor hazalátogattak, apu öccsénél pedig a melléképületbe került a papa, ahol nemhogy fürdőszoba nem volt, de wc sem......J. papáról egész sok emlékem volt, konkrétan beszélgettem vele többször, amikor nálunk járt. Fogott egy almás ládát, az oldalára fordította és azon ücsörgött. Kalapja is volt és ritkás bajsza, valamiért nagy melegben is zakóban és mellényben járt. Felkavarta az állóvizet rendesen az öreg a két fia és két menye négyszögében, apunak pedig sok lelki sebe kötődött az apjához, amiket tán soha nem volt módja feldolgozni. Valamilyen szinten talán anyuval azért átbeszélték a dolgokat, azt remélem.
Egyetlen egyszer jártam moziban apuval egy Bud Spencer filmen. Vagy a Nincs kettő négy nélkül vagy a krokodilos film volt, már nem emlékszem. Jól szórakoztunk, de nem volt következő alkalom. Hetediktől-nyolcadiktól viszont a barátaimmal jártunk önállóan moziba. A városban kedden és csütörtökön volt mozielőadás gyerekkoromban. A székek kényelmetlenek voltak és ha pechünk volt, kifogtunk valami colos, szélesvállú daliát, akkor nem volt a mozi nagy élvezet. Enni vagy inni nem volt sem szokás, sem divat, én úgy emlékszem....
Mondanám, hogy büszke vagyok rá, de nincs mire, hogy egy matek szakkörre jártam ötödikben a Portfolion olykor befektetéseket, elemzéseket publikáló Zs. V-vel. Ő már akkor is jóval okosabb volt nálam, ötödik osztály után le is áldozott matek karrierem és végképp humán érdeklődésű lettem. Először magyar-töris, később csak töris.....Különösebben nem voltam jó sem oroszból, amit kb. 10 éven át tanultam, sem semmilyen más nyelvből kiemelkedő nem lettem, pedig tök jó nyelvérzékem van szerintem. Legalábbis minden jel arra mutatott később.
Az első tanító, aki komolyabban nem nyerte el a szimpátiámat tesóm egykori matek tanárnője volt a szigorú V.né....Nahát V.né lehet, hogy imádta tesómat, aki mindenben menő volt, rólam viszont más véleménye lehetett. Hogy pontosan mi, nem tudnám megmondani, de Mimózának csúfolt, ami sokat elárul félénk és visszahúzódó mivoltomról. Akadt néhány izzasztó és megalázó helyzet matek órán a táblánál, kezemben a kréta, teljes látóterem zöld, vagyis a zöld tábla, V.né nyála fröcsög, ordít, én meg csak azt várom, hogy vajon meg is fog ütni vagy mi lesz, de egyszer, előbb - utóbb majd csak a helyemre küld. Mimóza. Döbbenet, hogy ezek diplomás pedagógusok voltak papíron és a magamfajtával mégis így voltak képesek bánni.
Azért voltak tanárok általánosban, akiket imádtam és maradandó nyomot hagytak bennem, van, akiket most is követek akár a facebookon és olykor váltunk pár sort. Igyekszem főleg rájuk gondolni sok szeretettel és hálával, mert megérdemlik.
