Mégpedig az alkoholos filcet. A kanapé kárpitjából. Bizony! Ma ezt is megtanultam, hála neked, Réka, hála neked Zalán! A nyári szünet első napját írjuk és máris elérte ez a pici fekete színű, de pirosan fogó filcecske, hogy torkomszakadtából ordítsak a gyerekekkel. Hogy nem szabad! Hogy hányszor mondjam még el??? Hogy mostmiafészkesfenétcsinyáljakakanapéval?? Tönrement! Agyvérzést kapok, de nyomban!! Már szédülök is! Mi lesz a kanapéval??? Talán dobjam ki???...Majd amikor már nincsenek szavak, mindet kiadtam magamból, gyerekeket szobájukba zavartam, mérgemmel együtt lelkiismeretfurdalásba burkolózom és nyomban ráébredek, lehet megoldás, helyrehozható az idill. Egyébként is én hagytam elől a filcet, hát nem megérdemlem? Szerintem is. :) Negyed órával a krach becsapása után csöndesen beosonok a gyerekekhez, halk hangon osztom meg velük a hírt, az aceton csodaszer, tudtátok? A kanapé újra a régi színében tündököl. Semmi piros csík és paca. Mindketten nagyon boldogok, megölelnek, bocsánatot kérnek. Úgy szeretem őket és úgy szégyellem magam....
Tegnap pancsoltunk L. mamánál. Az első kettő szinte napra pontosan tavaly készült. :)
És ezek már a tegnapiak.
