Mondanám, hogy tegnap már tartottam némi terepszemlét Erdélyben és tulajdonképpen igaz is. Mert végül is ott jártunk, csak éppen nem Kolozsvár környékén, hanem egy kicsit fentebb Nagybányán túl egy kis faluban. Persze nem wellness volt, hanem tárgyalni mentünk. Hajnali fél hatkor indultunk, vagyis 4.45-kor kidobott az ágy (bár én ragaszkodtam volna hozzá, de nem volt kegyelem). Ez brutálisnak tűnt, főleg úgy, hogy így nem láthattam Szilágyi Áron olimpia aranyérmes csörtéit. Ott tértünk nyugovóra, hogy négy között van....Az sem valami korán dőlt el, volt pár izzasztó pillanat, amíg odáig is eljutott. Szóval 4:45-kor kicsoszogtam a nappaliba. Volt abban valami egészen különös, hogy teljesen olyan volt, mintha egyáltalán nem aludtam volna, mert ugyanúgy ment az olimpiai közvetítés, mint amikor kinyomtuk a tévét. A szomszéd, akinek az ablakára a konyha ablakból látni rá, szintén tévézett, azt nem tudtam volna megállapítani, hogy MÁR vagy MÉG, mert Tibi szerint ott a készülék sosem pihen.
Készítettem néhány téliszalámis-uborkás szendvicset (utazásra mindig ezt szoktam, mert nem illatozik, mint a paprikás szalámi és nem romlik meg esetleg egy 12 órás úton, mint a sonka) a pékségből előző nap vett meleg kenyérkéből, csomagoltam csokis almaszirmokat és ásványvizet. Magamra húztam a kikészített ruhát és nem tudtam eldönteni, hogy kenjek magamra némi vakolatot vagy nem. Végül tekintettel, hogy talán 4-5 órát aludtam és mégiscsak tárgyalni megyünk, előkotortam az alapozóm és egyéb segédeszközöket. A tubusból galád módon lövelt ki a bőrszínű trutyi...egy pillanatra megmerevedtem, hogy öltözhetek át, de szerencsére a blúzom érintetlem maradt. Később, valamelyik benzinkutas megállónknál a kegyetlen napfény rávilágított, hogy tévedtem, úgyhogy tekertem a nyakamba egy kendőt. Szerencsére a nagy lehülésben ez teljesen józan és indokolt lépésnek tűnt.
Volt egy enyhe hányingerem, ami nagyon korai kelésnél és minimál alvásnál nálam menetrendszerű, úgyhogy ettem egy vajas kilfit uborkával. A rostos narancslének nem tekertem ki a nyakát, nehogy rám jöjjön a hasmars valahol az úton, az lett volna a roppant kellemetlen.
Amikor minden motyóm összeszedtem, pont hívott a főnököm, hogy megérkezett. A szempillaspirálom és a szemfestékem a táskám oldalzsebébe dugtam, hogy majd egyszer, valamikor kipingálom a szemem is, hogy szép legyek, persze erre egyáltalán nem került sor, el is felejtettem teljesen. Gondoltam, ha esetleg lesz alkalmam aludni az autóban (hahaha) akkor nem lenne valami nagy öröm, ha szétkenném az egészet, mint egy kómás panda maci.
Nagyjából háromegyed 6-ra elhagytuk a várost. Nyolc órára értünk a határhoz és ott rögtön buktunk is egy órát, vagyis Nagyvárad után egy benzinkútnál - pont amikor blézeremet is magamra csavartam, olyan hűvös volt - állítottam az órámon. Egyébként a határnál nem történt semmi izgalmas, pont a kutya sem akart átkelni. A magyar oldalon belekukkantottak a csomagtartóba, amin egy kicsit meglepődtem, lehet, hogy migránst kerestek. Tök üres volt a csomagtartó, jelzem. Odaát a román határőrök nagyon buzgók lehettek, szerintem nem régen állhattak szolgálatba, mert volt ott minden. Forgalmi ellenőrzése, szonda (ami nem működött, úgyhogy szegény főnök fújhatta, azt hittem, ott dekkolunk estig, míg lesz eredmény) , matrica vételre felkérés....
Na matrica. Amerre mi jártunk, nem volt autópálya. Szóval a kb. 350 km-t 5,5 óra alatt tettük meg. Ennek ellenére Románia teljes úthálózatára van útdíj. Azt nem tudom, mennyi, biztosan nem katasztrófa. A főnök, legyen a neve A., egy kis boxban fizette ki, amit kellett. Hogy nyílegyenesen nem tudtunk eljutni autópályán Nagybányára, nekem nem volt fura, hiszen Szolnok az egyetlen hely, amely már évtizedek óta ordít autópálya után és még mindig nincs és nem is lesz, max. gyorsforgalmi. Mire Réka és Zalán megöregszik, talán.
A Nagykároly-Szatmárnémeti-Nagybánya vonalon robotunk, néhány útépítéstől eltekintve fennakadás nélkül. Végül helyi idő szerint 1 órára értünk a kis faluba, ahová igyekeztünk. Ott simán eltévedtünk, sem cégtábla, sem semmi az ég világon. Átkutattuk a bokrokat helységnévtablától helységnévtábláig, de semmi jele nem volt sem a cégnek, sem a kontaknak. Bár azt nem is vártam, hogy csak úgy ácsorogjon az út szélén. Felhívtam, majd némi segítséggel elzötykölődtünk egy régi mgtsz telephez hasonló helyre. Másfél órát tartott az egész, aztán becsüccsentünk az autóba és elindultunk visszafelé. A GPS kiírta, hogy a pontos idő fél 3 és mi nem később mint este negyed 9-re otthon leszünk. Tényleg így volt. Negyed kilenckor nyitottam ki a lakás ajtaját, elvánszorogtam a hűtőig valami hideg italért és lerogytam a kanapéra.
Azért ahogy kanyarogtunk fel a hegyek között Nagybánya után (is), az nagyon szép volt. Egy pici pillantást már kaptam azokból a csodálatos hegyekből. MÉg ha minden hajszálra úgy is nézett ki, mintha szeptember vége, október volna. Eső, hűvös idő, mintha köd is ült volna a falvakon...Pár óra múlva kitisztult az ég vagy legalábbis a köd szétoszlott és helyenként még többet mutatott magából a táj. Ízelítőnek nem volt rossz, de az igazi majd jövő héten. Remélem, szép tiszta idő lesz.
