Az volt a mai. E körül jártak szabad gondolataim egész nap. Arra jöttem rá, hogy én szülőként egyáltalán nem fejlődök sehová. Egy helyben toporgok, pengeélen táncolok, majd egyre másra valami hülyeséget követek el. Változó súlycsoportút. Mindezen mérhetetlenül elszomorodtam. Reggel nem úgy beszéltem Rékával, ahogy szerettem volna, egyáltalán nem. Meg is bántottam. Ugyan az utolsó pillanatban, régen későn, amikor könnyben úszott a szeme, észbe kaptam, ölembe vontam és ő úgy fúrta a fejét a nyakamba, mint majdnem hét éve mindig, amikor a ragaszkodását és szeretetét ki szeretné fejezni. Miért vagyok hozzá olykor undok? Hogy nem lehet uralkodni magamon? Mit szedjem, hogy mindig frissen vasalt idegrendszerrel forduljak hozzájuk?
Ma fotózás volt az oviban. Múlt héten pénteken még eszemben volt, ami azt illeti, még hétfőn is. Ám mára, azaz szerdára, amikor egész nap azt hittem, hogy csütörtök van, totálisan az újdonság erejével ért, amikor N. pedassz. közölte velem, hogy Zalánról sikerült értékelhető fotót készíteniük. Hogy felejthettem el, hogy fotózás lesz??? Ilyen soha nem történt volna, amíg Réka volt ovis. Napokon át válogattam volna neki a csini ruhákat, hogy melyik mutatna legszebben a karácsonyi dekorok között...Zalánét meg simán elfelejtem.
Reggel kérdezték az óvó nénik TIbit, hogy majd mit adjanak rá, ing és nadrág, ünneplős van? Hát nincs....Délután szégyenkezve kutattam át a ruhás polcát, melyen egy kék kord nadrág és egy hozzá illő vastagabb, kockás ing köszönt vissza. Szóval nem éppen rongyokban, de nem is a legszebb ruhájában kapták lencsevégre a kishuszárt.
Mentegetőzhetnék, hogy nem is reméltem, hogy majd Zalán hajlandó lesz fényképezkedni. Nem mentség. Az sem, hogy Tibi csaknem képes arra, hogy itthon vagy kültéren profi fotókat készítsen a gyerekekről. Sőt. Állítom, hogy jobb képeket kattogtat, mint az ovi fotósa. Mégis....rágja a lelkem a bűntudat. Hogy tudtam elfelejteni??
Mosogatás közben azon töprengtem, hogy miért van az, hogy jobban koncentrálok Rékára? Mindig toppon vagyok, mi folyik az iskolában, fejből vágom, mikor milyen verseny lesz, mikor van ebéd befizetés, milyen pénzt kell beadni, nagyjából azt is tudom, mikor milyen órája van órarend szerint és hány pirospontja. Zalánnál meg csak a nagy vákuum van. Persze túlzok, rendben....Közben semmivel sem szeretem őt kevésbé, pont ez az egészben a különös. Szerelmes vagyok Zalánba, egyenesen. MiniTIbi ő, egy csodálatos kis emberke. De még az új óvó nénivel nem találkoztam (nehéz lett volna, a héten délelőttös). Csak rémlett, hogy tegnap és ma van ebédbefizetés. A bábszínházra a pénzt késve adtam be (a csoportpénzben túlfizetésem van, az ér mini pirospontot??), a gyűjtőmunkában részvételt pedig régen feladtam, inkább viszek dupla adag gyümölcsöt, amikor ránk kerül a sor havonta kb. egyszer.
Nem jutottam semmire a mosogatás végére sem. Utána jól megszeretgettem mindkettőt, Zalán csilingelő bébi nevetése gyógyír volt valamelyest a sebeimre. Jó vacsorát is főztem nekik, falták csöndben, csámcsogásuk muzsika volt nekem. Hhhhh...olyan nehéz normális szülőnek lenni!
