Visszatekintek - Szenteste 2011

Szenteste előtti délutánon Tiborom azzal esett haza 5 órás késéssel, hogy izé....hmmm.....hogyismondja.....nem kapott fenyőfát. Párat pislogtunk egymásra a csöndben, amely vihar előtti volt csupán, majd bevallom, valami igen csúnya kifejezés szakadt ki belőlem. (Úgyhogy ha lennének újévi fogadalmaim, mint ahogy nincsenek, lehetne az az egyik, hogy soha, de soha nem káromkodom...) Nem néztem tükörbe akkor, de a füleimből biztosan dőlt valami gőz féleség. Még azon sem tettem túl magam, hogy dél helyett délután fél ötkor nyitott be a nappali ajtaján hites uram...és máris jött az újabb hidegzuhany. Fa? Na az nincs. 

Egy percre lepergett előttem egy rövidfilmbe sűrítve, milyen lehet egy karácsonyfa nélküli karácsony és hogy vajon a fa hiányát, mint tényt hogyan fogom elmagyarázni a gyerekeknek, különösen Rékának? Aztán eszembe jutott a szomszédék által néhány éve a közös kertrészbe ültetett fenyőfácska fejszével történő eltávolítása is, mint legvégső lehetőség. Helyes kis ezüstös jószág az, de nincs szem előtt, talán fel sem tűnne senkinek, ha Szenteste már nincs a helyén.....

Végül válságmenedzselés címszó alatt abban maradtunk enyém férjjel, hogy Tibi reggel korán felpattan és addig haza sem jön nem nyugszik, amíg valahol gazdátlan fára nem lel. Mert hát olyan nincs, hogy Szenteste reggelén egyetlen árva, kósza, bicebóca élő (azaz kivágott) fenyőfa sem legyen a városban.  Egy megyei jogú városban. Kizárt. Tibi nyugtatgatott is, hogy hát persze hogy nincs, itt a sarkon rá akarták beszélni egy tizenötezres Nordmann-ra (vagy mire), de hát annyiért már mégsem.....

Szenteste reggelén, 10 óra körül jött a megkönnyebbülés, Tibi egy közel két méteres, kötözött sonkaszerű zöld izével érkezett haza nagy boldogan. Nála csak én voltam sugárzóbb, a gyerekek pedig egyenesen ugrándoztak örömükben. Érdekes, mert soha ekkora fánk még nem volt, max. 1,2-1,3 méteres, bár gyerekkoromban is mindig nagy fára vágytam. Plafonig érőre. Egy luc fenyőfa szegődött idén karácsonyra meleg otthonunkba, szeretettel fogadtuk és ha már megérkezett, rögtön be is invitáltuk a nappalinkba, majd ebéd után nekiestünk és feldíszítettük. 

Nálunk az a hagyomány, hogy a fát a Jézuska küldi nekünk, de Apa hozza el az árusoktól. Ez így egy kicsit furcsán hangzik, elismerem. Az eredeti történetet muszáj volt módosítanunk, miután Réka megtudta tavaly, hogy valójában hogyan is kerül a fa a lakásunkba. Elvinni szintén a Jézusba fogja, egy idő után, nagyjából vízkereszt után, már nagyon melege lesz idebenn a fának, kikívánkozik a teraszra és onnan huss....egy napon elviszi magával a Jézuska reggelre. Csak vigyáznunk kell, hogy gyorsan elvigye, konkrétan pont aznap, amikor a Rethmann (helyi szemétszállító cég....) az utcánkban cirkál, különben baj lesz és vihetjük vissza a fát a ház elől a teraszra....hogy Jézuska újból eljöjjön érte.  Node itt még nem tartunk. Szóval együtt szoktuk feldíszíteni a fánkat, én és Réka, Tibi pedig általában kedélyesen figyeli a kanapéról, mit ügyködünk. Hogy maradjon dísz épen és egészben a fára, Zalán éppen aludt fadíszítés idején. Volt ám nagy meglepetés és ámulat, amikor a méretes fát teljes díszben megpillantotta a család legkisebb tagja! 


Délután, amikor már a bejglim is kisült, a fa is teljes díszben állt, csak a gyors és finom egytálételt kellett volna összeütnöm vacsira nagy kényelemben és ráértemben, kiderült, hogy a család autói kivették karácsonyi szabadságukat és sem I.-é (Tiborom nővére) sem Tibié nem akar meg sem moccanni. Ez roppant kellemetlen volt, mert idén azt terveztük, hogy együtt ünneplünk Szenteste M. mamával és I.-vel minálunk, ahhoz viszont M. mamát is be kellett gyűjteni....Végül megoldották valahogy a testvérek, csakhogy mire befutottak, Tibim, I. és M. mama, a gyerekek túl voltak a vacsorán, nem tudták kivárni, hogy együtt asztalhoz üljünk. 


Így bennem keletkezett némi hiányérzet, hiszen a karácsonyi vacsora félhomállyal, gyertyafénnyel, finom étkekkel számomra a Szenteste fénypontja volt amióta csak családdá váltunk, de sebaj, kárpótolt aztán az este hangulata. Legelőször az, hogy lakásban fel és alá szaladgáltamban egyszer csak egy hatalmas dobozt pillantottam meg a fa alatt, amit nem én tettem oda. És az előbb még egyáltalán nem is volt ott. Nagy volt az örömöm, Tibi meglepte magát és engem egy új tévével, ami után már csorgott egy ideje a nyálunk..... Ez adta meg az alaphangot az ajándékok kibontásához.


Réka alig győzte kivárni, hogy mindenki megvacsorázzon, annyira szerette volna megtudni, milyen ajándékokat kapott. Amikor végre letelepedtünk a nappaliban a méretes fa alatt, ami alatt sok-sok csomag bujkált, nem volt erő, amit visszatartotta volna a gyerekeket a csomagbontástól. Említek néhány ajándékot, függetlenül attól, hogy másnap vagy harmadnak kapták a gyerekek a rokonságtól, jövőre már úgy sem fogok emlékezni arra, hogy mit kaptak.


diavetítő (tesómtól örököltünk huszonakárhány diát, így van mit nézni bőven)
könyvek:
Bartos Erika: APG sorozatából - Megmondalak!
Annie Schmidt: Szutyoksári
Bartos Erika: Bogyó és Babóca kertészkedik
Berg Judit: Hisztimesék
Berg Judit: Maszat alszik illetve Maszat számol
Zalánnak ablakos könyvek
Marék Veronika: Annipanni olvas 
"Fiús" játékok Zalánnak: fa daru, betonkeverő, Wader dömper, pici tűzoltóautó
Barbie baba kutyával (szerencsére már nem ugat)
meleg pulcsi (csíkos rózsaszín, csíkos kék)
Logico Primo keret + 4 csomag feladatlap
Zingo társasjáték
Ki nevet a végén?- társasjáték - Bogyó és Babácás
Apa által készített (vasalt) Aranyhajas és kutyás felsők (kb. 3 db)


Most jönne az a rész az AnnaPetiGergő történeteknek megfelelően, hogy "az estéről kép is készült, ami nagyon jól sikerült és ki is került a sárga falra"....de sajnos úgy el voltunk foglalva egész este egymással, a gyerekekkel és úgy egyáltalán, hogy ránk nem jellemző módon elő sem vettük a fényképezőgépet. A napot maratoni diavetítéssel zártuk a gyerekek esetében, majd ágyba dugtuk őket és tovább bámultuk újdonsült tévénket meghitten hajnali kettőig..... 

Visszatekintek - advent utolsó hete

Bár előre eldöntött dolog volt, hogy Réka az utolsó "csonka" héten nem jár oviba, végülis úgy esett, hogy nem is igen lett volna más választásom. Kedélye és hangulata ugyan a szokásos volt, ám fújni kellett az orrát nap közben többször és amolyan könnyes náthás volt a tekintete.  Legjobb helye itthon volt hát, a szintén beteg Zalán mellett.....Ennek ellenére az adventi, karácsonyi süteményekkel kapcsolatos ütemtervet nem módosítottam, azaz hétfőn sütöttünk együtt egy újabb adag mézeskalácsot és díszítettük azokat aztán az elkövetkezendő napokban esténként szorgosan. 


Kedden következett a hókifli, amiből már a szaggatásnál látszott, hogy dupla adagot kellett volna begyúrni.... bizony, később ez be is bizonyosodott. Mákos kiflik készültek. Ámulattal figyeltem, hogy Réka milyen ügyesen formázza apró ujjacskáival a kifliket, pont, ahogyan mutattam neki. Ahogy kisültek, még melegen vaníliás porcukor fürdőt vettek a kiflicskék, ami nagyon tetszett a gyerekeknek. Úgy emlékszem, egyetlen kifli sem érte meg a Szentestét, esélyük sem volt. 


Szerdán szünetet tartottunk sütiileg, egyrészt, hogy energiáimat a háztartás rendbeszedésének, kisuvickolásának szenteljem, másrészt, hogy délután részt tudjunk venni az adventi faluban tartott ovis rendezvényen. Mivel hó is esett, aznap vagy előző nap, már nem is emlékszem, ezért tízórai után nagy lelkesen leszaladtunk a kertbe hóembert építeni.
Hiába volt legmelegebben felöltöztetve, Zalán ezt nem tartotta annyira jó ötletnek. Főleg, hogy sűrű pelyhekben hullott a hó...Alig formáltuk meg a hóember méretes pocakját Récivel, Zalán máris nyöszörögni kezdett és inalt volna fel a meleg szobába. Kapkodósra fogtuk, még maradt annyi időnk, hogy a hóember fejét is megformáljuk. A szomszéd gesztenyefáról Réka gyűjtött gesztenyehéjat szemnek, gallyakat karoknak, illetve megbeszéltük, hogy sálat, sapkát és orrot is kap a hóember....de mindezt már Zalán ordítása kísérte végig, mint alaphang, úgyhogy felcaflattunk megadóan a lakásba.


Délután fél öt körül illett volna indulnunk a Kossuth térre, öttől volt a Pitypangos nagycsoportosok műsora az adventi faluban....Ehhez képest Apa egészen parányi késéssel, este 7-kor esett haza, étlen, szomjan....Szinte semmi értelme nem volt már kimenni az adventi faluba, hacsak azért nem, hogy húzzunk egy képzeletbeli pipát, hogy eme karácsonyi szokásunknak is eleget tettünk idén. 

Egy röpke óra múlva, este fél nyolckor a kürtös kalácsok felett találtam magam, ott melegedtünk a parázs mellett a baromi hidegben és azon tűnődtem, mi a búbánatot is keresünk ott két betegecske gyerekkel??? Találkoztam viszont egy "Emi nénis" időkből ismert anyuka társammal, akivel beszélgettünk egy jót. Utána Réka felfedezte, hogy a tér lejtőin frankón lehet csúszkálni, gyakorlatilag kész korcsolyapálya volt. Vagy inkább síugráshoz mini sánc? Szerintem reggelig csúszkált volna a kályha meleg overáljának hála, egyáltalán nem fázott és még a tér fiatalkorú jelenlevőit is szórakoztatta. Én annál inkább dideregtem, úgyhogy g levadásztam valami kemencés lepényhez hasonló finomságot és ahogy megnéztünk mindet a téren, amit lehetett, jeleztem, hogy irány haza. Így utólag belegondolva, volt azért némi adventi hangulat a dologban, talán nem kellett volna kihagyni a forralt boros és pálinkázó faházakat sem....és akkor nem fagyok össze.

Haza felé a garázsnál aztán a szállingózó hóban egy nagyon jót hógolyóztunk Apával. Rózsaszín volt az ég, puha a hó és néhány percre gyermeki örömmel és gondtalansággal kergettük egymást a kertben..... még azt sem nagyon bántam, hogy egyetlen egyszer nem voltam képes eltalálni őt. Neki kb. 10x sikerült, persze számolta a fene. Akkor ott a hóban megszállt valami leírhatatlan boldogságféle, amiből kis üvegekbe csomagoltam picit és majd szürke, egyhangú januári napokban sorra kibontom őket. Egyben arra is rájöttem, hogy így két gyerek kipottyantása után nem vagyok képes egyszerre fuldokolva nevetni és  menekülésszerűen szaladni. Legalábbis anélkül, hogy ne pisilnék be.