Addig van időm írni. Mindenekelőtt arról, hogy az elmúlt két napban egy ordító Zalánt adtunk át az óvó nőknek reggel. Tegnap A., ma Cs. óvónéninek. Ma elkövettem azt a hibát, hogy elmerültem Zalán tekintetében, amikor Tibi és Cs. együtt próbálták lefejteni Zalán ujjait Tibi nyakáról...Így aztán, sokkhatás alatt, ahogy kiléptünk az ovi épületéből, én is elsírtam magam. Ha ezt valaki mondja nekem előre, kinevetem. Elvégre a második gyereket szoktatom (?) be az oviba, van már rutinom is, tapasztalatom is, azt is tudom, hogy ez a szívszaggató bánat nekünk szól, egész nap él, mint az a bizonyos Marci Hevesen...Mégis úgy szíven tud ütni, hogy a könnycsatornáimnak annyi.
Délután felhívott az védőnő, hogy talált egy nekünk való gyermek pszichomókust, éppen kismama ugyan és nem is számlaképes, de egyik sem tűnik elháríthatatlan akadálynak. Hát nekünk végképp nem az. Védőnéni hozzátette, hogy E.-nek (így hívják) volt már olyan "páciense", akit a dadogásból "kikúrált". Ezt hallva elöntött a hála és az öröm így együtt. Már csak azért, hogy a védőnéni gondolt ránk, nem feledkezett meg rólunk. Érzései csak részben tudtam igazán kifejezni a védőnőmnek a telefonba, ugyanis éppen elmenőben van a hangom (torokgyulladás). Párszor elsikoltottam, eldörmögtem, hogy köszönöm és majd jelentkezünk, hogy mi a nagy helyzet felénk.
Majd még folytatom...
Majd még folytatom...
