Péntekre az volt a terv, hogy cél a Tordai hasadék és Tordai sóbánya, rögtön első nap, hogy jól elfáradjunk. Ám tekintettel az én vérzivataros biológiámra végül elhalasztottuk Tordát másnapra. Amióta Zalán megszületett és kicsit cseperedett, arra lettem figyelmes, hogy a havi vérzésem második napja valóságos Niagara. Mintha egy nap alatt le akarná tudni az egészet a rendszer, de végül ez teljesen nem sikerül neki. Azért ő mindent belead, rajta ne múljék. Ezen a napon kötelező a sötét nadrág és a WC-től nem merészkedem távolabbra, mint 2 óra, különben komoly gondoknak nézek elébe. Második nap kín a munka is, úgy általában minden az, ha lehetne, itthon ülnék a tévé előtt és várnám, hogy elteljen a nap. Semmi görcs és csikarás (többé-kevésbé), annál több távozó cucc (bocs). Szóval még az is megfordult a fejemben, uram bocsá, egy röpke gondolat erejéig, hogy nem tartok a többiekkel aznap, hanem várom, hogy "kivérezzek", a harmadik nap meg már sima liba, no galiba.
Végül az lett, hogy programváltozást beszéltünk meg a reggeli alatt. Torockó és este Kolozsvár. Így is aggódtam, mi lesz a pelenkámmal és hol találok én majd megfelelő helyet a cserére túl a bokrokon és susnyáson, de persze nem maradhattam a szálláson, nem is bírtam volna magammal. Utánam az özönvíz! Vér....vagymi....gondoltam én.
Az utak állapota nem olyan rossz, mint amilyen annak idején a Hargitán volt, vagy csak másképp emlékszem, mert akkor saját autóval sokkal jobban fájt minden bukkanó, most meg a céges autó/busznak szinte meg sem kottyant semmi. Ami nagyon hiányzik, az az autópálya. Ha megnézitek már csak kíváncsiságból is Románia autópálya térképét, fel fog tűnni, hogy a magyar határ felé olyasmi található, ami Szolnok körül: a nagy légüres tér autópályailag. Leszámítva ott Kolozsvárnál valamit. Nem is feltűnő ám, dehogy. Szóval, ami egész közelinek tűnt a térképen, az általában egy óra járásnyira volt a bázistól, azaz Tordaszentlászlótól. Egyébként én nem bántam semmit, mert imádok autókázni, kis falvakon, hegyen-völgyön kocsikázni, annak is meg van a hangulata.
X+n percnyi utazás után elérkeztünk egy elágazáshoz, ahol jobbra nyíl: x város, balra nyíl, Torda. Mindenki egyértelműen a jobbrára szavazott, én meg csak pislogtam, hogy biztosan, nekem ugyan lövésem sem volt. Néhány kanyar és hegy és domb után valahogy rájöttek, talán a folyó folyásából, ami mellett haladtunk, nem tudom, hogy rossz felé tartunk, mégis Torda felé kellett volna nyomni a gázt. Viszont ha már ott járunk, a Körös vagy Maros (??) parton, ki tudja hol, hát megéri megállni. Később, este a szállásadónk mesélte, hogy az az Aranyos folyó volt, melyből valamikor még aranyat is mostak ki. A Marosból annyi igaz, hogy oda torkollik. :)
Na közben megérkeztek a fotók. Itt frissen ébredve, kissé még gyűrödten Rékával. Imádtam ezt a kis emeleti tornácot...vagymit, ami végig futott a szobák előtt.
Itt az Aranyos folyócska. A napfényben olyan türkiszes színe volt, amit persze a fotó nem ad itt vissza. Nagyon sok csillogós követ, kavicsot találtak a gyerekek a parton, mind kincset ért, naná.
Aztán egy ponton Réka oda merészkedett, ahová nem kellett volna. Pillanatok alatt bokáig süllyedt a sárban legnagyobb riadalmára. Valahogy végül kirángattuk és kimostuk a sárból, de a nadrágot le kellett vennie, olyan szinten piszkos lett. Mondom én, hogy ezek mindig benne voltak valami huncutságban vagy tiltólistás cselekedetben. Hogy hogy lesz ebből Torockó az ő számára, akkor még nem tudtuk.....
Torockó sokak szerint Erdély legszebb falva. Én nem láttam mindet, de az bizonyos, hogy ennél SZEBB falut vagy egyáltalán települést igen nehéz még csak elképzelni is, olyan természeti és építészeti adottságai vannak. Valami egészen drámai ahogyan ez a kis település szinte megbúvik a nagy sziklák alatt. A legnyugatibb székely végvár....
Első említése még Toroczko néven 1257-ben történt, neve két részből áll: troszk (vaskő) és "ov" (valamiből való). A falu régi gazdagságát annak köszönhette, hogy az Árpád házi királyok idején a Thoroczkay család által betelepített német vasművesek meghonosították a vasfeldolozást és a települést az erdélyi vasgyártás központjává tette.
Az unitárius templom és a falu legtöbb látnivalója rögtön a főtéren vagy legalábbis attól nem távol van, érdemes azonban ráérősen körbesétálni a környéket, akár a távolabbi utcákat is és élvezni, hogy szinte egyetlen modern épület sincs a faluban. Semmi beton, semmi ocsmányság. A múzeumban a néni szerint van egy 1970-es években épült tömbház, de mi nem kerestük meg, érthető módon.
Ahogy kiszálltunk az autóból, engem megbűvölt a Székelykő látványa, egyszerűen az ember le sem tudja róla venni a szemét. Azért nekem muszáj volt, mert Réka hisztériás rohamot kapott, amiért az elmúlt cirka húsz percben nem száradt meg a gatyája. Az, amelyik megszenvedte az Aranyos patakban/folyóban történteket. Ugyan csak a szára volt már nedves és fülledt meleg volt az ég alatt, nem és nem volt hajlandó felvenni. Helyette bekuporodott az ülése elé (!) és onnan pislogott, mint egy depressziós bagoly.
Mit lehet ilyenkor csinálni? Nyakunkba vettük a falut és annak minden boltját, hogy szerezzünk neki valami gúnyát. Úgy véltem az esélyeink erősen hajlanak a nulla felé, de azért megért egy próbát. Sógornőmmel és annak leányával bevettünk magunkat egyik bolt után a másikba, míg nem ő talál egy ruhát, amit meg is vett Rékának. Én jelentéktelen arányban járultam hozzá, talán 20%-ban. Puffos ujjak, hímzett blúz és piros kockás szoknya, alsószoknyával. Maga volt a tökély. N. (unokatesó) futott a zsákmánnyal az autóhoz, hogy Réka minél hamarabb szabaduljon önkéntes remeteségéből. Azt hittem, széles vigyorral ráveti majd magát a ruhára és rögtön belebújik, ám nem egészen ilyen fából faragták a leányzót. Nagy nehezen rábírtuk, hogy a blúzt is vegye fel, puffos ujj ide vagy oda, mert csúcs csinos lesz, a legcsinosabb jelen pillanatban a faluban....Aztán még a haját is felcsatoltuk és végre szétnézhettünk egy kicsit alaposabban is. Csak szétsírt szeme és foltokban piros arcocskája emlékeztetett a bánatára, az sem sokáig. Talán az első ajándékboltig.
Pont így néz ki álmaim háza :)
Itt parkoltunk. Jobbra állt a kalácssütő, balra a kút a jéghideg vizével....
Ama csodaszép kis ruha, amely, félek, soha többé nem lesz így egyben rajta....de hátha!
Sétáltunk egyet körben a faluban, benéztünk a múzeumba is, amelynek földszintjén a helyi háziorvos üzemel és ami még fontosabb volt akkor és ott számomra, ingyen vécé is tartozott hozzá, hátrább, egészen tiszta és csinoska. Meg voltam mentve, 3 órára minden problémám meg volt oldva.
Visszatérve a múzeumra, ott benn olyan régies illat volt, olyan, amilyet annyira szeretek. Nem tudnám pontosan, hogy minek a szaga, talán van benne doh és ezer éves por is, de valami megmagyarázhatatlan okból olyan otthonossá és megnyugtatóvá tesz számomra minden épületet. Régi időket idéz, talán valami tudatalatt, gyerekkoromban valahol rögzült illat, nem tudom. Ahogy itt megnéztük a tárlatot, beleértve a régi helyi viseleteket, az 1800-as évekből származó tulipános ládát és festett bútorokat valamint a vasgyártáshoz szükséges eszközöket, kerestünk egy csárdát vagy éttermet, ahol végre kaphatunk Csíki sört. És igen, sikerült!
A Csíki sörről illik tudni, hogy ez nem akármilyen sör. Hiszen a csíki sörkészítésnek 500 éves hagyománya van. A manapság gyártott sör kézműves sörnek számít, eredeti recept szerint gyártják a csíkszentsimoni manufaktúrában, természetes alkohol tartalma magas, 6% és nem tartalmaz mesterséges anyagokat, enzimeket. De a legfontosabb, hogy nagyon finom. Én nem vagyok egy sör rajongó, de ebből még én is szívesen megiszom egy pohárral, mert kevésbé keserű, mint társai. Úgy hallom, már Magyarországon is kapni itt és ott, hogy pontosan hol, nem tudom, de állítólag az egyik helyi (Szolnok) étteremben már felbukkant. Nem meglepő módon ott is székely ember a tulajdonos.
Ahogy kiürültek a poharak és minden csíki sör elfogyott, kissé nehéznek találtuk a meredek lépcsőn a leereszkedést a csárdában, az ital alaposan fejbe csapott mindenkit, aki nem vezetett aznap és fogyasztott belőle. Hihetetlennek találtuk, hogy egyetlen sör ilyen hatással van ránk, úgyhogy gyorsan lefojtottuk a tegnapról maradt rántotthús maradványaival, majd egy újabb kürtős kaláccsal, azzal, amiről már meséltem, hogy milyen finom volt és a szemünk előtt készült el. Réka itt nagyot alakított, ugyanis az ő ötlete volt eredetileg, hogy együnk kalácsot.10 lej volt egy itt is, mint szinte mindenhol, amerre mi jártunk, hát adtam neki egy 10 lejes bankót és közben valamit pakolásztam a cókmókomban, hogy már csak azt hallottam, ahogy csengő hangon megközelíti az árusokat és így szól: Jó napot kívánok! Zabálnivaló, ahogy viselkedni tud....
A tér közelében a Székelykő felé egy vízimalom is áll, azt azonban mi már nem láthattuk, mert hirtelen leszakadt az ég és olyan jégeső csapott le ránk, hogy ihaj. Egész ottlétünk alatt fekete volt az ég, úgyhogy nem volt ez annyira meglepő, viszont minden további programot keresztülhúzott. Sajnáltam, hogy idejekorán távoztunk Torockóról, amely nekem az egész erdélyi utunk kedvenc állomása lett és maradt, érzem, hogy heteket is el tudnék itt tölteni. Azonban már várt Kolozsvár. Úgyhogy nyakunkba vettük ismét az országutakat és célba vettük Mátyás király szülővárosát. De az megint egy másik történet lesz.
