2016. augusztus 22., hétfő

Második nap: Torockó

Péntekre az volt a terv, hogy cél a Tordai hasadék és Tordai sóbánya, rögtön első nap, hogy jól elfáradjunk. Ám tekintettel az én  vérzivataros biológiámra végül elhalasztottuk Tordát másnapra. Amióta Zalán megszületett és kicsit cseperedett, arra lettem figyelmes, hogy a havi vérzésem második napja valóságos Niagara. Mintha egy nap alatt le akarná tudni az egészet a rendszer, de végül ez teljesen nem sikerül neki. Azért ő mindent belead, rajta ne múljék. Ezen a napon kötelező a sötét nadrág és a WC-től nem merészkedem távolabbra, mint 2 óra, különben komoly gondoknak nézek elébe. Második nap kín a munka is, úgy általában minden az, ha lehetne, itthon ülnék a tévé előtt és várnám, hogy elteljen a nap. Semmi görcs és csikarás (többé-kevésbé), annál több távozó cucc (bocs). Szóval még az is megfordult a fejemben, uram bocsá, egy röpke gondolat erejéig, hogy nem tartok a többiekkel aznap, hanem várom, hogy "kivérezzek", a harmadik nap meg már sima liba, no galiba. 

Végül az lett, hogy programváltozást beszéltünk meg a reggeli alatt. Torockó és este Kolozsvár. Így is aggódtam, mi lesz a pelenkámmal és hol találok én majd megfelelő helyet a cserére túl a bokrokon és susnyáson, de persze nem maradhattam a szálláson, nem is bírtam volna magammal. Utánam az özönvíz! Vér....vagymi....gondoltam én. 

Az utak állapota nem olyan rossz, mint amilyen annak idején a Hargitán volt, vagy csak másképp emlékszem, mert akkor saját autóval sokkal jobban fájt minden bukkanó, most meg a céges autó/busznak szinte meg sem kottyant semmi. Ami nagyon hiányzik, az az autópálya. Ha megnézitek már csak kíváncsiságból is Románia autópálya térképét, fel fog tűnni, hogy a magyar határ felé olyasmi található, ami Szolnok körül: a nagy légüres tér autópályailag. Leszámítva ott Kolozsvárnál valamit. Nem is feltűnő ám, dehogy. Szóval, ami egész közelinek tűnt a térképen, az általában egy óra járásnyira volt a bázistól, azaz Tordaszentlászlótól. Egyébként én nem bántam semmit, mert imádok autókázni, kis falvakon, hegyen-völgyön kocsikázni, annak is meg van a hangulata. 

X+n percnyi utazás után elérkeztünk egy elágazáshoz, ahol jobbra nyíl: x város, balra nyíl, Torda. Mindenki egyértelműen a jobbrára szavazott, én meg csak pislogtam, hogy biztosan, nekem ugyan lövésem sem volt. Néhány kanyar és hegy és domb után valahogy rájöttek, talán a folyó folyásából, ami mellett haladtunk, nem tudom, hogy rossz felé tartunk, mégis Torda felé kellett volna nyomni a gázt. Viszont ha már ott járunk, a Körös vagy Maros (??) parton, ki tudja hol,  hát megéri megállni. Később, este a szállásadónk mesélte, hogy az az Aranyos folyó volt, melyből valamikor még aranyat is mostak ki. A Marosból annyi igaz, hogy oda torkollik. :) 



Na közben megérkeztek a fotók. Itt frissen ébredve, kissé még gyűrödten Rékával. Imádtam ezt a kis emeleti tornácot...vagymit, ami végig futott a szobák előtt.


Itt az Aranyos folyócska. A napfényben olyan türkiszes színe volt, amit persze a fotó nem ad itt vissza. Nagyon sok csillogós követ, kavicsot találtak a gyerekek a parton, mind kincset ért, naná. 




Aztán egy ponton Réka oda merészkedett, ahová nem kellett volna. Pillanatok alatt bokáig süllyedt a sárban legnagyobb riadalmára. Valahogy végül kirángattuk és kimostuk a sárból, de a nadrágot le kellett vennie, olyan szinten piszkos lett. Mondom én, hogy ezek mindig benne voltak valami huncutságban vagy tiltólistás cselekedetben. Hogy hogy lesz ebből Torockó az ő számára, akkor még nem tudtuk.....




Torockó sokak szerint Erdély legszebb falva. Én nem láttam mindet, de az bizonyos, hogy ennél SZEBB falut vagy egyáltalán települést igen nehéz még csak elképzelni is, olyan természeti és építészeti adottságai vannak. Valami egészen drámai ahogyan ez a kis település szinte megbúvik a nagy sziklák alatt. A legnyugatibb székely végvár....

Első említése még Toroczko néven 1257-ben történt, neve két részből áll: troszk (vaskő) és "ov" (valamiből való). A falu régi gazdagságát annak köszönhette, hogy az Árpád házi királyok idején a Thoroczkay család által betelepített német vasművesek meghonosították a vasfeldolozást és a települést az erdélyi vasgyártás központjává tette. 

Az unitárius templom és a falu legtöbb látnivalója rögtön a főtéren vagy legalábbis attól nem távol van, érdemes azonban ráérősen körbesétálni a környéket, akár a távolabbi utcákat is és élvezni, hogy szinte egyetlen modern épület sincs a faluban. Semmi beton, semmi ocsmányság. A múzeumban a néni szerint van egy 1970-es években épült tömbház, de mi nem kerestük meg, érthető módon.

Ahogy kiszálltunk az autóból, engem megbűvölt a Székelykő látványa, egyszerűen az ember le sem tudja róla venni a szemét. Azért nekem muszáj volt, mert Réka hisztériás rohamot kapott, amiért az elmúlt cirka húsz percben nem száradt meg a gatyája. Az, amelyik megszenvedte az Aranyos patakban/folyóban történteket. Ugyan csak a szára volt már nedves és fülledt meleg volt az ég alatt, nem és nem volt hajlandó felvenni. Helyette bekuporodott az ülése elé (!) és onnan pislogott, mint egy depressziós bagoly. 

Mit lehet ilyenkor csinálni? Nyakunkba vettük a falut és annak minden boltját, hogy szerezzünk neki valami gúnyát. Úgy véltem az esélyeink erősen hajlanak a nulla felé, de azért megért egy próbát. Sógornőmmel és annak leányával bevettünk magunkat egyik bolt után a másikba, míg nem ő talál egy ruhát, amit meg is vett Rékának. Én jelentéktelen arányban járultam hozzá, talán 20%-ban. Puffos ujjak, hímzett blúz és piros kockás szoknya, alsószoknyával. Maga volt a tökély. N. (unokatesó) futott a zsákmánnyal az autóhoz, hogy Réka minél hamarabb szabaduljon önkéntes remeteségéből. Azt hittem, széles vigyorral ráveti majd magát a ruhára és rögtön belebújik, ám nem egészen ilyen fából faragták a leányzót. Nagy nehezen rábírtuk, hogy a blúzt is vegye fel, puffos ujj ide vagy oda, mert csúcs csinos lesz, a legcsinosabb jelen pillanatban a faluban....Aztán még a haját is felcsatoltuk és végre szétnézhettünk egy kicsit alaposabban is. Csak szétsírt szeme és foltokban piros arcocskája emlékeztetett a bánatára, az sem sokáig. Talán az első ajándékboltig.






Pont így néz ki álmaim háza :)


Itt parkoltunk. Jobbra állt a kalácssütő, balra a kút a jéghideg vizével....






Ama csodaszép kis ruha, amely, félek, soha többé nem lesz így egyben rajta....de hátha!  

Sétáltunk egyet körben a faluban, benéztünk a múzeumba is, amelynek földszintjén a helyi háziorvos üzemel és ami még fontosabb volt akkor és ott számomra, ingyen vécé is tartozott hozzá, hátrább, egészen tiszta és csinoska. Meg voltam mentve, 3 órára minden problémám meg volt oldva. 

Visszatérve a múzeumra, ott benn olyan régies illat volt, olyan, amilyet annyira szeretek. Nem tudnám pontosan, hogy minek a szaga, talán van benne doh és ezer éves por is,  de valami megmagyarázhatatlan okból olyan otthonossá és megnyugtatóvá tesz számomra minden épületet. Régi időket idéz, talán valami tudatalatt, gyerekkoromban valahol rögzült illat, nem tudom.  Ahogy itt megnéztük a tárlatot, beleértve a régi helyi viseleteket, az 1800-as évekből származó tulipános ládát és festett bútorokat valamint a vasgyártáshoz szükséges eszközöket, kerestünk egy csárdát vagy éttermet, ahol végre kaphatunk Csíki sört. És igen, sikerült!  

A Csíki sörről illik tudni, hogy ez nem akármilyen sör. Hiszen a csíki sörkészítésnek 500 éves hagyománya van. A manapság gyártott sör kézműves sörnek számít, eredeti recept szerint gyártják a csíkszentsimoni manufaktúrában,  természetes alkohol tartalma magas, 6% és nem tartalmaz mesterséges anyagokat, enzimeket. De a legfontosabb, hogy nagyon finom. Én nem vagyok egy sör rajongó, de ebből még én is szívesen megiszom egy pohárral, mert kevésbé keserű, mint társai.  Úgy hallom, már Magyarországon is kapni itt és ott, hogy pontosan hol, nem tudom, de állítólag az egyik helyi (Szolnok) étteremben már felbukkant. Nem meglepő módon ott is székely ember a tulajdonos. 






Ahogy kiürültek a poharak és minden csíki sör elfogyott, kissé nehéznek találtuk a meredek lépcsőn a leereszkedést a csárdában, az ital alaposan fejbe csapott mindenkit, aki nem vezetett aznap és fogyasztott belőle. Hihetetlennek találtuk, hogy egyetlen sör ilyen hatással van ránk, úgyhogy gyorsan lefojtottuk a tegnapról maradt rántotthús maradványaival, majd  egy újabb kürtős kaláccsal, azzal, amiről már meséltem, hogy milyen finom volt és a szemünk előtt készült el. Réka itt nagyot alakított, ugyanis az ő ötlete volt eredetileg, hogy együnk kalácsot.10 lej volt egy itt is, mint szinte mindenhol, amerre mi jártunk, hát adtam neki egy  10 lejes bankót és közben valamit pakolásztam a cókmókomban, hogy már csak azt hallottam, ahogy csengő hangon megközelíti az árusokat és így szól: Jó napot kívánok! Zabálnivaló, ahogy viselkedni tud....

A tér közelében a Székelykő felé egy vízimalom is áll, azt azonban mi már nem láthattuk, mert hirtelen leszakadt az ég és olyan jégeső csapott le ránk, hogy ihaj. Egész ottlétünk alatt fekete volt az ég, úgyhogy nem volt ez annyira meglepő, viszont minden további programot keresztülhúzott. Sajnáltam, hogy idejekorán távoztunk Torockóról, amely nekem az egész erdélyi utunk kedvenc állomása lett és maradt, érzem, hogy heteket is el tudnék itt tölteni. Azonban már várt Kolozsvár. Úgyhogy nyakunkba vettük ismét az országutakat és célba vettük Mátyás király szülővárosát. De az megint egy másik történet lesz. 








Megérkeztünk Erdélybe!


Zalán ragaszkodott hozzá, hogy a macis takaró, az a legendás, amelyik már a negyedik gyerkőcök szolgálja ki a családban, velünk tartson erdélyi utunkra. Haloványan próbáltuk lebeszélni, részben azért, mert a takaró foszlott és ezer lyuktól szenved, ám aztán könnyebb volt ráhagyni az egészet és úgymond lapozni. Vasárnap este végül hálás voltam, hogy a macis takaró mégis a szállásunkon illetve az autóban töltött néhány napot, mert este, villanyoltás után Zalán észrevette, hogy a takarónak "szállás illata" volt. Szagolgattuk mindannyian és ha behunytuk a szemünk, újra ott termettünk a vastag, sötét gerendás szobában a fenyőbútorok között, ahol mindig olyan "tiszta" szag volt és most az ivódott bele a takaróba. 

Csütörtökön délelőtt indultunk, elvileg korán terveztük, 8-9 között vagy még korábban, hogy minél több időnk legyen, minden órát kihasználjunk, ám a gyerekek fél 9-kor még javában húzták a lóbőrt én pedig éppen csak hogy kisütöttem a rántott husit...Végül fél 11 körül nekivágtunk. De jó érzés is volt! Én ugyan nem éreztem magam valami jól, inkább olyan furán, de elnyomtam ezt az érzést. A gyerekek, akik indulásig egy falatot sem ettek, viszont amit csak lehetett becsomagoltak a táskájukba, rögtön megéheztek, amint elhagytuk Szolnok határát. 

A határ környékén elszundítottam, azt hiszem, és kissé kábultan ébredtem. Nem volt sor egyáltalán Ártándnál, picit keresgéltük, hová is kell beadni a személyiket, de mégis a semmiből előtűnt egy kéz két méterrel arrébb, mint ahol mi szerettük volna rásózni őket valakire, de semmi gond. A román oldalon vettünk matricát (újdíj) a sok-sok kis pavilonok egyikében és máris Nagyvárad felé robogtunk. A Körös parton találtunk parkolóhelyet némi tanakodás után, az jó kiindulópontnak tűnt egy kis sétára. Isteni volt kinyújtózkodni és a légkondi nélküli autó/kisbusz után friss levegőt szívni. A gyerekek máris rohantak a híd közelébe, ahol egy mini vízesést véltek felfedezni. Boldogan tartottam velük, bár továbbra is olyan furán éreztem magam, majd valami hetedik érzéktől vezérelve végignéztem a fehér nadrágomon és zöld pólómon és legnagyobb horroromra....hogy is fejezzem ki magam? Meglátogatott Piroska. Pedig legalább háromszor átszámoltam, hogy hétfőre (nem) várom. A következőre. Korábban jött a kis nyavalyás. Nem mondanám, hogy ilyes soha nem szokott csinálni, de az utóbbi időben nem, úgyhogy ezzel a forgatókönyvvel nem is számoltam. Ez felért egy kisebb fajta mini katasztrófával. 

Közben itthon, hétfő van, dél és szakad az eső....Elég hervasztó. Főleg, hogy ha elgondolom, hogy nem tudom majd az erkélyre teregetni azt a kazal ruhát, amit kénytelen voltam kimosni.....ááááh....

Szóval ott álltam egy nagyobb almányi véres folttal a fehér nadrágomon. El tudjátok képzelni? Vér ciki volt, szó szerint, bár szerencsére legalább nem látszott. Annyira. Éppen sikerült parkolójegyet vadászni a többieknek, úgyhogy még távolodott el senki a kocsitól. Visszakéreckedtem hát, hogy átöltözzek. Pont akkor lett kedve a mögöttünk parkoló buszból egy bácsinak beszédbe elegyedni a gyerekekkel. Vicces fejtörőkkel és matek feladatokkal bombázta őket, közben egy tappodtat sem moccant a buszunk mellől...Azt hittem, sírva fakadok. Végül megérkeztek a társai a sétából, úgyhogy visszavonult a saját járgányára és végre bepelenkázhattam magam. 

Nagyvárad jóval nagyobb, mint én azt gondoltam. Pedig olvastam róla, hogy micsoda pezsgő kultúúrális élete volt hajdanán, hogy Ady mennyire szerette és hogy hamarabb jelentek meg a színes fényreklámok itt, mint Budapesten. Én nem is értem, miért nem állnak meg itt a turisták sokkal többen, miért csak átrobognak rajta Székelyföld felé akár, érdemes legalább egy sétára, bár szerintem akár több napot is el lehet itt tölteni. Nekünk 3-4 óránk volt összesen, így is várhatóan késő este értünk a szállásunkra.



Sétánk elején rögtön átsétáltunk egy hídon egy parkba, ahol játszótér is volt és a folyó parton fiatalok piknikeztek. A gyerekek majdnem csatlakoztak, annyi volt ott a lufi. A képen fenn ott középen az a városháza. 



Na jó, ez nem olyan jó kép, az uram ne nézzétek! Ez a fotó is abban a parkban készült. A park és környéke tele volt vadon termő macskákkal és kiscicákkal, ami teljesen megkergítette az én gyerekeimet. Zalán egy alkalommal úgy igyekezett egy nyomába, hogy elesett és felsértette a térdét. Egyébként valami mindig történt vek, forrt a levegő körülöttük. Általában ha egy percig valahogy nem figyelt rájuk az ember, biztosra vehette, hogy valami hajmeresztőt lát, mire újra rájuk emeli a tekintetét. 





A parktól egy másik hídig vezetett az utunk, ahonnan a Szent László térig (Szent Lászlónak nagy kultusza van Erdélyben, majd még írok erről) sétafikáltunk, amely egyenesen gyönyörű. Itt a srácok a Sas palota előtt pózolnak, alább is az látható. Elég régen felújítás alatt áll és odabenn még mindig folynak a munkálatok, de kívülről már hibátlan.  A Sas Palota Nagyvárad egyik szimbóluma és 1909-ben épült. Itt betérünk egy italra, mert a bandának egy emberként pisilnie kellett és utoljára még egy benzinkútnál láttunk mosdót Magyarországon.
 


Szerintem még akadt volna látnivaló a téren, de 2 órára volt parkolójegyünk, úgyhogy lassan ideje volt továbbállni és megkeresni Ady emlékházát. Egész sokáig azt hittem, hogy amit keresünk az a szülőháza, nem esett le, hogy ő egyáltalán nem is nagyváradi születésű...Brüll Adéllal és Szigligeti Edével ellentétben.....ehhhh, de régen érettségiztem, mikor még egész sok tudás a fejembe szorult

Na szóval az Ady Emlékmúzeum a Müllerájnak az épületében található, ami egykor Ady kedvenc cukrászdája volt. Sajnos zárva volt, mire mi odaértünk, csütörtöki napon csak 15 óráig látogatható. Hej, pedig milyen jó lett volna benézni. Állítólag a tárgyi emlék kevés benne, de mégis, kicsit visszareppentünk volna az időben 100 évet. A mellszobra viszont némi  gyom kíséretében azeum előtt megtekinthető. 

Innen visszasétáltunk a hosszú és hangulatos sétálóutcán (Republicii utca) az autónk felé. Közben párszor eltévedtünk, semmi gond, én amúgy sem vagyok a tájékozódás nagy bajnoka.    



                                                     Az Ady mellszobor


A Moscovei utcába is véletlenül kukkantottunk be, ott található az Ady Endre Gimnázium, amely Nagyvárad magyar tanítási nyelvű középiskolája. Fura belegondolni, hogy a többi román, Románia ide vagy oda. A folyó felé haladva megtekinthetjük a nagyváradi Állami Színházat, majd tovább haladva az Astoria szállót is. Ez a kávéház a nagyváradi irodalmárok, újságírok törzshelye volt. Ady Endre is ide járt, itt találkozott későbbi múzsájával Brüll Adéllal is, azaz Lédával. Innen pár lépés a folyó. 

Autóba ültünk és átfurikáztunk a város másik részére, nagyjából a vasútállomás irányába. Az autót ott hagytuk, megint vettünk parkolójegyet, hogy a Szent László Székesegyházhoz elgaloppozzunk. Mivel a váradi püspökséget Szent László alapította, róla nevezték el a székesegyházat is, nem meglepő módon. Itt is helyezték egyébként örök nyugalomra. Nagyváradon nyugszik II. István és II. András királyunk is, ha jól olvastam. 

Fenntebb említettem, hogy Szent LÁszlónak nagy kultusza van Erdélyben. Azt tudtátok, hogy ő az Árgyélus királyfi a mesékben? Az Árgyélus az argyelán szóból ered és Erdélyt jelenti.  Védte Erdélyt mindenféle ellenség ellen, számos pogánnnyal szemben. Jött a hadseregével, annak élére állt példát mutatva és a lakosságot is bátorította. Nagy hála övezte a nevét, számtalan utca, tér és helységnév viseli nevét. 

A Szent LÁszló székesegyház egészen gyönyörű és hatalmas, a legnagyobb barokk templom Erdélyben. Odabenn magyar nyelvű mise folyt éppen egy kisebb teremben oldalt. Rendkívül gazdag freskókban és festményekben, aranyozásban. Kincstárában megtekinthető a Szent László herma (benne a nagy király koponyájának egy darabjával)  és itt őrzik a bárdját is. Persze mire mi odaértünk, csak képen láthattuk a hermát....

A székesegyház szomszédságában található a Kanonok sor, amely egy lábas ház, ahol valamikor 10 lakás sorakozott a papok számára. Szintén szomszéd a püspöki palota, amelyet szintén csak kívülről volt idő megcsodálni, mert nagyon benne jártunk már az időben. Azt olvastam róla, hogy 1949-ben a püspökségnek 4 óra alatt ki kellett költöznie, hogy a görög felkelés miatt kimenekített 1000 gyereknek otthont adjon. Mára a palota ismét a püspökség birtokában van, bár volt benne azóta múzeum is.

Most hogy Nagyváradról indultunk e tovább fél hétkor vagy a Királyhágóra értünk ekkorra, én meg nem mondom, radt voltam, mint egy teherhordó szamár. Ahogy magunk mögött hagytuk Nagyváradot,  el is szundítottam és arra ébredtem fel, hogy az uram vadul tekergeti a kormányt a szerpentinen felfelé. Leghátul legalább olyan vadul kapaszkodott a banda, de a középen helyet foglaló gyerekek is nagyon jól érezték magukat. Nagyon szupi volt! Persze vakon nem előztünk, mint néhány román rendszámmal rendelkező autós a beláthatatlan kanyarokban, de mondom, így is éppen eléggé kalandos volt az út ezen része. Fenn a Királyhágón megálltunk az első adag kürtős kalácsra és főtt kukoricára. Én kerestem volna valami kilátót, de nem igazán találtam. Létezik, hogy nincs? Ez egy lélegzetelállítóan szép hely és sehol egy kilátó?  

Innestől nem volt megállás Tordaszentlászlóig, ahol a szállást foglaltuk. Szállásadóink a késői időpont (fél 10-10 lehetett) ellenére meleg vacsorával vártak, savanykás húsgombóclevessel és rántott szelettel. A leves isteni volt és minden kanál után hálát tudtam volna nekik rebegni...ami a rántott husit illeti, mivel egész nap pont rántott csirkemelles szenyókon tengődtem, ez annyira nem dobott fel, még ha sertésből is készült és ropogós hasábburgonya is szegődött mellé és uborka. Mindegy, megettem volna  a csizmatalpat is, fáradt volt mindenki és törődött. 




                                              Zalán is igen örvendett a gombóclevesnek, naná!


Azon picit elszomorodtunk, hogy Csíki sört nem lehetett kapni a csárdában, de Erdélyszerte nem volt benne szerencsére hiány, azt az egy estét meg kibírtuk Csíki sör nélkül (épphogy). Hűvös volt az este, úgyhogy kissé borzongva nyári ruháinkban felbororkáltunk a szobánkba, ágyba bújtunk és úgy aludtunk, mint akit agyonütöttek. Réka és Zalán a saját kis szobájukban, kettecskén.