Igen, úgy volt, hogy idén nem nyaralunk. Gyűjtünk, gyűjtögetünk, összébb húzzuk a nadrágszíjat, hogy pár év múlva összekuporgassunk annyit, ami egy szép, közös célunk eléréséhez elengedhetetlen. Nem volt hiányérzetem, hogy nem láttam a Balatont, nem viszketett a talpam, nagyon sokáig nem. Később sem igazán hiányérzetem lett, hanem igen egyedi tünetegyüttessel rukkoltam elő, amit én csak "Tibihiány"-nak hívok. Már két hete egyfolytában művelte azt az uram, hogy hajnalok hajnalán kelt és késő este ért haza, amikor besokalltam. Tudtam, vártam, hogy ez lesz. Mindig ez van, ha este fél 9-kor még nincs itthon. Mintha az volna az utolsó csepp a pohárban, hogy csak napi fél órát-órát látom őt érdemben. Azonnal elkezdek szenvedni. Valami fáj idebenn, nem tudom másképp leírni.
A nyolcadikával kezdődő héten eldöntöttük együtt, hogy nyaralunk pár napot mégiscsak. Ez nem mehet így tovább. Apa elemei lemerülnek, rám is fér némi feltöltődés, egyefene...Azon a héten csütörtökön nézgelődtem, telefonálgattam, keresgéltem, ajánlatokat kutattam. Nem találtam semmit igazából megfelelő áron, vagy ha mégis, sehol nem volt hely a kései foglalás miatt. Szomorú voltam. Aztán felhívtak Sümegről az értékesítésről, hogy volna szoba mégis, ilyen és ilyen, érdekelne? Mindent megbeszéltünk, majd valamit kérdezett a hölgy, amit két, hajszálpontosan egyszerre sikítva ordító gyermekemtől nem igazán hallottam:
- Akkor blablablablablablabla? - rávágtam, hogy igen. Gondoltam, ajánlatot küld. Pedig visszaigazolta a foglalást. Ajajajjj....Végigolvastam, volt lehetőség a visszamondásra még kerek két napig. De eszem ágában sem volt törölni, naná, hogy nem.
Így töltöttünk 5 csodaszép napot Sümegen és környékén. Életem legszebb nyaralása volt és az első célpont, ahová visszamennék. Akár holnap. Írok majd bővebben napi lebontásban is mit láttunk és hol, valamint milyen is két gyerekkel nyaralni, merthogy abból is premierünk volt....Hozok sok képet is, hisz a hobbifotós nem tétlenkedett szerencsére.
