Előző hétvégén a Müllerben tettünk-vettünk vásárolgattunk. Amíg én összeszedtem, ami kell, róttam ráérős köreimet az üzletben, Réka kinézett magának egy Playmobil-t, Fairy-set. Majd Zalán egy motoros rendőröset. Ahogy elém járultak - szempilla rezegtetés, őzike szemek, a szívnek meg kell szakadni... - azonnal kivágtam, habozás nélkül, hogy szó sem lehet egyikről sem. Senkinek nincs szülinapja, sem névnapja, tegyék szépen vissza a csábító játékokat a polcra. Ezt nem tették meg, de nagyon nem zavart, befejeztem a vásárlást, majd már éppen a pénztárhoz sasszéztam volna, amikor hallottam, hogy Réka artikulálatlanul ordít. Nyugtáztam, hogy bizonyára Tibi MOST tetette vissza az áhított portékákat a helyükre. Réka nem gyengén tombolt. Ahogy elhaladtak a pénztár mellett, ki a boltból, fél percre megállt az élet. Figyeltem, hogy MINDENKI a környéket őket bámulta. Az sem lepett volna meg, ha Tibit feltartóztatják, hogy nem emberrabló e, de nem...mert Réka megtette az a szivességet, hogy ordított:
- Playmobil-t akarok, megígértétek...meg akarom venni......
Persze senki nem ígérte meg neki a játékot, szó sincs róla. Mindössze annyit ejtettem ki a számon, hetekkel ezelőtt, hogy kap majd még Playmobilt, VALAMIKOR. Ott követtem el a hibát, hogy nem tisztáztam előre, hogy nem a legelső adandó alkalomra gondoltam....Mert ő igen, ezek szerint. És mélységesen fel volt háborodva, hogy kívánsága beteljesületlen maradt. Sőt, totálisan kiborult, összeomlott.
Amikor végigálltam a sorom a pénztárnál és az autónál egyesültem kiccsaládommal, meglepve vettem észre, hogy Réka még mindig ordít. Nem hatott rá semmi ész érv, sőt, egyszer csak még levegőért is kapkodni kezdett, mert olyan közönséges dolog, mint a légzés kevésbé fontos volt, mint sírni....Volt egy újabb köröm a Müllerbe, ezúttal vízért, hátha nem fullad meg a lány a hisztiben. Végül még ott nyomban, a parkolóban megállapodtunk, hogy ilyen viselkedést nem tolerálunk. Megegyeztünk, hogy semmilyen játékot, mütyürt és kacatot nem kaphat, ameddig ilyen hisztik előfordulnak. Semmit. Nagyon nem hatotta meg, ahogy láttam.....A névnapja novemberben lesz....
Rá egy héttel később, az állatkert előtti parkolóban megkértük az összes gyereket (3 db), hogy a kistáskájukat hagyják az autóban. Erre ketten zokszó nélkül hajlottak, Réka ellenben nem. Próbáltunk érvelni, hogy egyetlen szabad keze van, hogyan fog kecskéket, nyulakat és tengerimalacokat etetni, ha egyetlen ép kezében a táska lóg? Miben lesz a csemegés zacskó? Semmi nem hatott. Egy tanulmány volt figyelni a másik házaspár arcát (akinek a lánya még soha nem hisztizett, alig múlt hat....)
Réka toporzékolt, levegőbe csapkodott, ordított, követelőzött, peregtek a könnyei. Végül otthagytuk. A parkolóban. Nagyjából negyven-ötven méterrel később szaladni kezdett utánunk, követelte az apjától, hogy menjenek vissza a kocsihoz és szedjék ki belőle a kistáskáját a mütyürjeivel, mert ő azok nélkül nem tud meglenni (!). Beszélhettünk, hiába. Végül a pénztárhoz érve kaptak 1-1 csomag kecske csemegét a gyerekek és azzal mintha elvágták volna a hisztit. Réka újra a régi volt. Egészen döbbenetesen mintha csak álmodtam volna az egész rémes jelenetet.
Az az aggasztó, hogy ahelyett, hogy kinőné ezeket, újabban a hisztik, akarat kitörések erősödnek. Egyelőre nem tudunk ezzel mihez kezdeni Tibivel. Anyukám szerint a gyerekek el vannak kényeztetve, mindent megkapnak, amire csak áhítoznak. Laza a gyeplő, hiányos a következetesség. Ebben lehet valami, mármint az utóbbiban. Hogy mindenük megvan, az meglehetősen relatív. Ahhoz képest, amennyi játékom nekem volt gyerekkoromban, nyilván dúskálnak a jóban a gyerekek, azonban ha a kortársakat, cimborákat nézem, nálunk rendre szerényebb a felhozatal.
Egyelőre nem értjük a helyzetet, elemzünk, értékelünk, gyeplőt szorítunk és remélünk. Hogy kinövi a lány a pusztító hisztik korát. Aminek már meg kellett volna hogy történjen....
