Újabban, Zalánnak hála, hétvégente is egész korán kelünk. A nyolc óra többnyire valamennyiünket ébren talál, na jó, Rékát olykor csak a kilenc vagy a fél 10...Mindenesetre nekem van időm reggelire valami finomat sütni, elillanni egyedül a kisboltba reggeliért, vagy mindenféle olyan "nemszeretem" házimunkán túl lenni, amit muszáj megcsinálni.
Szombaton is korán indult a nap, bár addig bogarásztunk, hogy fél 12 körül estünk be a cipőboltba, az egyik olyanba, amelyről tudom, hogy árul szupinált (vagy szupináló, nem tudom) cipőt (erről majd még írok, ha el nem felejtem.) Fel voltam készülve, hogy nem találunk méretben megfelelőt, ennek ellenére találtunk. De nem vettük meg, mert nekem nagyon nem tetszett az egyetlen szóba jöhető példány. Én nem értem, hogy gyárthatnak pocsolyaszürke cipőt kislányoknak. Értem én, hogy nem járhat mindenki talpig rózsaszínben, de azért a szürke is a másik véglet. Az ára pedig 13 000,- Ft volt, szóval otthagytuk.
Mivel éppen a Szolnoki Csata napja volt, megcsodáltuk a téren a már gyülekező és gyakorlatozó katonákat, az ágyút, majd kitaláltam, hogy sétáljunk át a téren és nézzük meg a könyvtárban a Bogyó és Babóca bábkiállítást. A gyerekek ujjongtak, tetszett az ötlet nekik nagyon. Túl a ruhatáron, a gyerekkönyvtárba érve egy nagyon kedves hölgy felvilágosított, hogy március 30-TÓL lesz a kiállítás. Jellemző rám, esküdni mertem volna, hogy február 30-at olvastam minden plakáton és hirdetésen. Az a poén, hogy már annyira nem is jöttem zavarba, megszoktam az ehhez hasonló hülyeségeimet.
Egy kis kitérő: tegnap a postán állunk a sorban. Egy néni előttem az újságos standot méregeti, majd meglátja a helyi havi magazint és lép érte egy lépést.
- Ez vajon februári? - kérdezi hunyorogva. Segítségére sietek és megerősítem:
- Igen, ez februári.
- Az jó! - azzal levesz egyet az állványról. Majd két másodperc múlva felháborodottan hátra fordul és nagyon csúnyán néz rám.
- Dehát március van!
Nekem teljesen úgy tűnt, hogy a februárit keresi. Tudnom kellett volna, hogy nem? Na mindegy.
Viszont maratoni diavetítő szombat volt a gyerekkönyvtárban, ahová ripsz-ropsz be is lökdöstem a gyerekeket. Kívánságra bármelyik, készleten levő diát felolvasta a néni, a képet pedig egy bazi nagy projektor vetítette a falra. Kicsit szomorúan láttam, hogy több felnőtt volt, mint gyerek egy ilyen ingyenes, 3 órás rendezvényen...Aztán hirtelen kitaláltam, hogy beíratom Rékát a könyvtárba. Totál logikátlan a dolog, hiszen pont péntek este számoltam össze, hogy hány darab gyerekkönyvünk van itthon. A műanyag bébi könyveket és az egy éves koron túl nem forgatott példányokat bele sem számolva:
212 db
mesekönyvünk van. Szerintem egész sok. Ha úgy vesszük, az elmúlt 5 évben, amikor már legalább egy gyereket a magunkénak mondhattunk, átlagosan évi több mint 50 könyvet vettünk (Réka 1 éves kora és a jelen között). Persze ez nem így van, hiszen örököltünk tucatnyi kötetet egyik unokatesó párostól és a másiktól is egyaránt. Már mindkét testvérpár "leselejtezte" a mesekönyv állományát, mivel a legkisebb is betöltötte a 10 évet tavaly augusztusban. Az én gyerekkorom könyvei ehhez még hozzá adandóak, otthon várják, hogy korosodjanak a gyerkőcök.
Persze vallom azt, hogy könyvből soha nem lehet elég. Rékát pedig mesével ellátni különösen nehéz, még akkor is, ha újabban ismét szívesen olvastat velem APG köteteket (mert az óvodában is olvas ilyesmit az óvónéni...), amiket én már sajnos nagyon meguntam és sírhatnékom van, ha APG könyvet lenget bármelyik gyerek. A sorozatos névismétléseket már látni sem nagyon tudom, helyette "a család" vagy "a gyerekek" jön ki csak a számon.
Szóval Rékát 3 űrlap kitöltésével beírattam a könyvtárba. Amikor kézhez kaptam az olvasó jegyét, amelyen ott áll fehéren-feketén a neve (hervasztóan ronda kézírással), bevallom, meghatódtam. Nekem mindig nagy barátaim voltak a könyvek, nyári vakációk során olykor átvirrasztottam egész éjszakákat, csak hogy a regényem végére érjek. Ártatlan leányszobámban tengetve napjaimat pedig nem tévére aludtam el, hanem az estém kötelező része volt egy kis olvasás. Akár 30 oldalt, akár 100-at, akár csak kettőt, de könyv nélkül elképzelhetetlen volt a nyugovóra térés. Csak az utóbb években lustultam el sajnos, de hiszem azt, hogy csak átmenetileg.
Amíg Réka rajzolt az egyik asztalnál, Zalán pedig egyre inkább feloldódni látszott a Thomas-os könyvkupac előtt, kiválasztottam négy vaskos mesekönyvet is, ügyelve rá, hogy mindegyikben szerepeljen legalább egy királylány. Hiába, ez most a menő. Majd ahogy leültem egy kicsit, ráértemben, szégyenkezve az járt a fejemben, hogy Rékával bizony évekkel ezelőtt illett volna beiratkozni. Tengernyi könyv ide vagy oda. Szegényke még életében nem járt könyvtárban!!! Odajött hozzám és a fülembe súgta, hogy most akkor ez hogy is van? Ez egy könyvkölcsönző?
Elmagyaráztam neki, miről is szól a könyvtár és hogy miért ez egy nagyon szuper hely, ahová érdemes járni. Életünk végéig. Mert most is ahogy ott ücsörögtem, tettem-vettem, járkáltam a sok könyv között, olyan jóóóól éreztem magam. Mint gyerek koromban. Az az illat, az a légkör....elmondhatatlan, feltöltő erejű és boldogság hormont tartalmazó. Remélem, az én gyerekeim is ilyen könyvimádók lesznek, nagyon jó volna!
