A délutánt anyuval töltöttem, amíg a gyerkőcök az uszodában múlatták az időt.....
Arra gondoltam a zuhany alatt ma este, hogy nem is érdemes megtalálni az életünk párját. Majd azt szeretni ötven éven át. Mellette jóban és rosszban kitartani. Mert egy napon adott esetben meghal az illető, az, aki az életünk értelme és abba úgyis belerokkanunk, megszakad a szívünk. Értelmetlen lesz minden és mérhetetlen a fájdalom. Szóval enyhén szólva is rossz lesz a vége.
A másik lehetőség, na az sem sokkal jobb. Mi is elmehetünk a másvilágra hamarabb, mint a párunk és akkor nincs ez a kín, viszont meghalni nem olyan nagy buli. 100 éves kor előtt, jó általános állapotban semmiképpen. Ott vannak az unokák, akiket minél későbbi cseperedési fázisig élmény követni. És úgy egyáltalán. Az ember általában úgy van összerakva, hogy szeret élni és ragaszkodik a sajátjához, akármilyen picurka és hányattatott sorsú is....Ha végül mégis mi libbennénk át a másvilágra a férjurunk/feleségünk előtt, újra ott figyel a tény, hogy rossz lett a vége. Szóval kérdezem én, érdemes? Nem feltétlenül, gondoltam abban a pillanatban.
Amúgy meg dehogynem. Miazhogy! Összebújtam a kiscsaládommal a kanapén....fáradtak voltak, energiájuk legjavát a medencékben hagyták illetve némiképpen megpihenve, jóllakottan estefelé még bicikliztek is néhány kört, hogy adjanak az élvezeteknek. Tapinthatóan ott lebegett felettük már az álom. Ráadásul egy olyan hétvégén voltunk túl, amikor a változatosság kedvvéért Apa nem dolgozott egy fél napot sem, egy órát sem. Micsoda különbséget jelent a jelenléte! Mi a frászt is kezdenék magammal egyszem magamban (nem tudtam kikerülni a szóismétlést)?? Mindig is családra vágytam.
Végül nem jutottam semmi nagy áttörésre vagy felismerésre, olyasmire, amit addig nem tudtam volna. Amikor valamellyest megnyugodott zaklatott kis lelkem, akkor beláttam, hogy az emberlányának annak kell örülnie, ami van. Értékelnie mindazt a kincset, amiben részesült. Minden nap. Úgy jár a legjobban. Valahogy úgy érzem, hogy most, lassan negyven évesen nyílik ki a szemem, hogy milyen is az élet valójában. Megérintettek tragédiák, leéltem életem felét, láttam közeledni a halált, még ha nem is a sajátomat, idő, míg ezt feldolgozom. Már amennyire lehet. Már amennyire tudom.
