Egyszer valamikor réges-régen elegem lett a munkahelyemből - lehettem vagy 29 éves kb. akkoriban - és hirtelen felindulásból beadtam a pályázatom egy céghez. Be is hívtak interjúra az önéletrajz alapján és az első interjú után továbbjutottam az angol nyelvűre valami angol ipséhez. Azon is túl jutottam és pár nappal később értesítettek, hogy enyém az állás. Tök boldog voltam, nagy diadallal beadtam a felmondásom. Nem nagyon hitték, hogy komolyan gondolom, nem fogadták el, azt mondta a vezérigazgató, hogy aludjak még rá párat...és visszatette az asztalomra a lapot....Hirtelen nem értettem az egészet. Másnap aztán behívtak a HR-re és leültettek. Nem kedveltem az HR-es némbert, olyan lábai voltak, mint egy tehénnek. Olyan csontos és átlagon felüli méretű...ugyanakkor izmos. Ráadásul mindig szoknyában járt szinte, még télen is. Azzal kérkedett, hogy fiatal korábban (40 éve) kosárlabdázott és tehetségesnek is találták. Nem ezért nem kedveltem, hanem mert kárörvendő volt és mélységesen ostoba. A hölgy elmondta, hogy igazgató úr kérésére kiszámolta, mennyivel tartozom a cégnek, ha idő előtt lépek le, hiszen 3 évet aláírtam nekik diploma után. Emlékszem még a tanulmányi szerződésemre? Ha már voltak olyan kedvesek és kifizették a mesterdiplomám nem éppen ingyenes árát...ugye....Ránéztem az elém tolt papírra és nyomban megeredtek a könnyeim. Persze szigorúan befelé. Vég nélkül folytak, mert tudtam, hogy az állást vissza kell mondanom....Este ültem a konyhában, azt hiszem, dinnyét eszegettem és sírtam, mint egy gyerek. Emlékszem, Tibi megállt az ajtóban, aztán nem szólt semmit, csak eltűnt a nappaliban. Itt ért véget egy történet, de mint mindig, kezdődött egy másik...
Augusztusban megvettük a H. utcai lakást, novemberben megkaptuk a kulcsokat. Teljes felújítás volt szükséges, de két viszonylag tágas szobája volt és a konyhában is bőven akadt hely az étkezőasztalnak. A kilátás a kertre nézett, a keleti oldalra. A legszebb éveinket töltöttük ebben a lakásban 12 éven át. Ide születtek és itt cseperedtek a gyerekek iskolás korukig. Zalán az első osztály közepén járt, amikor ide költöztünk, ahol most lakunk. Úgy gondoltam, nem lett volna esélyünk megvenni a lakást, ha akkor visszafizetem a tandíjat...ennek így kellett lennie, maradtam a régi munkahelyemen, de lett pénzünk egy nagyobb lakásra, hitel nélkül. Olyan áldozatnak gondoltam ezt, amit érdemes volt meghozni, hisz 1-3 év és babát szerettem volna.
Pár hete beszélgettünk arról az egyik nagyon kedves ismerősömmel, akivel egy osztályba járnak a gyerekeink és a szülők közül talán őt kedvelem a legjobban. Mesélte, hogy nyílt nap lesz a gyárban, ahol dolgozik (pont ott, ahol interjún jártam), mire azt feleltem, hogy én már jártam a szabászaton, itt-ott a gyárban, és akkor elmeséltem ezt a sztorit az interjúval, meg hogy vissza kellett mondanom az állást. Mire B., ez a jó ismim vagy barátnőm, nem is tudom melyik, rádöbbent, hogy őt annak idején 17 éve azért vették fel arra a bizonyos pozícióra, mert én visszamondtam....Milyen kicsi a világ, nem?
Nem szoktam rágódni a múlton, mert azt gondolom, hogy a dolgok történnek valamiért, másrészt meg minek rágódni, az már úgyis elmúlt. Most azért ahogy a kutyát sétáltattuk a csöndes Tisza-parti sétányon elgondolkodtam, hogy mi minden lett volna másképp? Novemberben kaptunk kulcsokat, ott tartottam, de csak a következő tavasszal költöztünk be, egy szokatlanul meleg áprilisi napom. Még arra is emlékszem, hogy a lila ujjatlan blúzomban és egy fekete kockás miniszoknyában hordtuk át a zsákokat, hogy aztán másnap már csak a bútorokat kelljen. No abból sem volt sok...Ez volt 2006-ban. Nyárra belaktuk a kéglit, éltük világunkat, nyáron a Székelyföldön nyaraltunk, fenn a Hargitán. Aztán még történt egy és más, de a lényeg, hogy 2007 tavaszán és már terhes voltam Rékával és végtelenül, nagyon-nagyon boldog.
Persze más lett így az utam, mert amikor Zalán megszületett, a cég felszámolása megkezdődött és mire 3 éves lett, le is zárult. Úgyhogy nem volt hova visszamenni dolgozni, ami nem egy szívderítő történet két gyerekkel magad mellett. Sokszor kívántam, bár lenne hová, ismerős helyre visszamenni, de mindegy, azért gyorsan találtam én magamnak munkát eddig mindig és ha az első munkahelyem gyes után elég hervasztó is volt, csodálatos embereket ismertem meg a kollégáimban, akiket nagyon szerettem és akik sokat segítettek abban, hogy milyen visszatérni a munka világába, ha egy 3 éves és egy 5 éves gyerkőcöd van. Néhány év múlva pedig váltottam a mostani munkahelyre, ahol az elmúlt 6 évet eltöltöttem. Szóval igazából ha akkor váltok, 29 évesen és inkább visszafizetem a tandíjamat, most egy sor emberrel sosem találkozom. Lehet, az sem lett volna sorsfordító, de mégis csak úgy vagyok olyan, amilyen most, hogy mindez megtörtént.
Hát ennyi a történet. Annak örülök, hogy B. került a helyemre, amit el sem foglaltam soha és ő jól érzi ott magát, talán onnan is megy egyszer megérdemelt nyugdíjba. Ismerjük egymást 6 éve, sőt, ha a játszóteres éveket is beleszámítjuk, akkor 10 és nem is gondoltam, milyen közös metszéspontja volt az életünknek egyszer a múltban.
