Nálunk szabály, hogy a gyerekek nem tartózkodhatnak egyedül az erkélyen (alattunk második emeletnyi a mélység). Egyik rémálmom a sok közül, hogy... na nem is festem az ördögöt a falra. Egyik este Zalánnak hiába magyarázom eme alapszabályt, nagyjából tojik rám. Elfogy a türelmem.
- Zalán, este van, sötét van, tessék bejönni az erkélyről, világos?!
- Nem, sötét....- morogja az orra alatt.
---
Zalánék kitalálósat játszanak a baleseti osztály folyosóján, amíg Rékára várunk a röntgenben.
- Hatalmas a feje? - kérdezi Zalán.
- Igen!
- Hatalmas a szája?
- Igen.
- Rettentő nagy?
- Hát...igen. Mondhatjuk.
- AKkor tudom már. Graffaló!
----
Zalánnak nem sikerül valami projekt az építőkockák terén.
- Basszus.... - bosszankodik.
- Ilyet nem mondunk. - intem meg én.
- Jó, akkor bassza meg!
- Ilyet pláne nem mondunk!!! - hüledezek.
- Ajhh....anya....akkor mit mondjak ilyenkor??
- Hát mondjuk, a macska rúgja meg...Vagy a fene egye meg...ilyesmi.
- Jó, legyen a kutyafáját!
- Legyen....
---
Réka nézegeti a talpam fürdés után, ahogy a kanapén tehénkedünk.
- Anya, az én lábam is ilyen lesz, ha felnőtt leszek?
- Igen. - felelem óvatosan, gyanakodva.
- Jaj, ne már.....Nem akarom!!!
Utána napokig időről időre a talpamat szemügyre vettem, majd időpontot kértem egy kis pedikűrre...Biztos, ami biztos.
---
Ebédelünk az asztal körül hármasban.
- Anya, nagyon szeretlek. - leheli Zalán (ami nem ritka tőle, naponta többször hangsúlyozza éppen aktuális érzelmeit irányomban.) Ez alkalommal folytatta is.
- Ha majd meghalsz, nagyon foglak sajnálni.
---
Mosogatok a konyhában este. Réka egyszer csak megszólal a vacsora asztal mellől.
- Mindig csak dolgozni, dolgozni, utána mosogatni, főzni, mosogatni, takarítani, óóóó...én nagyon szeretek gyereknek lenni, nem akarok felnőtt lenni.
Nohát vagy valamit rosszul csinálunk vagy valamit rosszul kommunikálunk, vagy mindkettő...
