Folytköv. különóra

Múltkor némiképp félbehagytam a különórás bejegyzésemet. Illetve nem fejtettem ki, pontosan mi is történt aznap, amikor a legelső hittan foglalkozás került megrendezésre az oviban. Röviden és tömören annyi, hogy Réka nem volt hajlandó elmenni az órára. Szokás szerint jött a tanárnéni begyűjteni tanítványait, báránykáit, az én lányom viszont ahelyett, hogy vele tartott volna, kiverte a teátrális nagy hisztijét, hogy ő nem megy, nem akar, semmiképpen, sohasem....E. óvónéni nyakába kapaszkodott, sírt-rítt, hogy aztán persze nem lett a hittanból valóban semmi. Csodálkoztam is a dolgon, meg nem is. Rékának halovány lila fogalma sem lehetett, mi fán terem az a hittan és bár elmagyaráztam neki, hogy játszani fognak, történeteket hallgatni (legalábbis úgy gondoltam), szóval klassz lesz, mégiscsak idegen területre tévedt. Mármint tévedt volna, ha elmegy az órára. 

Kedden (szóval ma) volt esedékes a második óra. Az elsőről simán lemaradtunk a múlt héten, amikor leterítette a gyerekeket a köhögős takonykór. Az elmúlt napokban óvatosan közelítettem meg az angol óra témáját Rékánál. Ahányszor olyan húrokat pengettem, melyben az angol órákról regéltem és  buzdítottam a lányom, Réka többnyire egy mosolygós "hurrááá"-val nyugtázta a hallottakat ("mármint, hurrrá, lesz angolóraaaa...", így optimistán néztem a kedd délután elé.

Biztos ami ziher alapon azonban fél ötre az oviba vágtattunk, elméletileg majdnem fél óra még hátra volt az angol órából. Pont arra léptünk az öltözőbe, hogy ez ütötte meg a fülem:

- Réka nem ment angolra, óvónéni, ugye tudod?? - a dadus volt. A miénk. A megnevezett Réka pedig kétség kívül az én lányom, mivel légyen a keresztneve mostanság bármily gyakori, nevének egyetlen képviselője ő a csoportban. 

A lány nem volt látótávolságon belül, a szomszédos Katica csoportban játszott valamivel. Nem is volt gond, mert legalább kicsit volt időm kezelni a mérgemet, ami hirtelen elöntött és füstként távozott minkét fülemen. A dadus hívására Réci nagy ártatlanul előtrappolt és a nyakamba ugrott....

Az óvónéni nem volt tanúja Réka nagyjelenetének, melynek során kinyilatkoztatta, hogy nem akar angol órára járni, így sokat nem segíthetett. Annyira jutottunk, hogy jövő héten folytköv. De nem lesz folytköv., hisz ovi sem lesz aznap, nem hogy angol. Utána pedig ki kell pengetni a nyelviskolának a féléves/éves tandíjat, amit nyilván  nem fogok kifizetni, ha a lány oda sem volt hajlandó dugni az orrát. Még egy terepszemlés, beszimatolós, megnézemmilyen próba órára sem

Hazafelé  Réka azt nyafizta, hogy nem akar sem hittanra, sem angolra járni, csakis tornára. Hát gondoltam én, hogy Isten tervez (no meg Anya), Réka végez, mégis ilyen határozott "válogatásra" a különórák kapcsán ilyen zsenge korban valahogy nem számítottam....Remélem azért iskolába hajlandó lesz majd egyszer járni, ha arra érett lesz és nem szorongatja az óvónéni szoknyáját a nyolcadik életévének kapujában is. Lelki szemeim előtt máris láttam, ahogy repülnek felém a füzetek, hogy nem, márpedig ő nem tanul, soha nem is fog tanulni, sőt, iskolába sem jár soha többé, jó volt neki az óvoda és a Manó csoport.....


Hogy búmat tetézze, mamától egyből megkaptam, hogy genetikailag másképp vannak beállítva ezek a mai gyerekek, mert ha őket 60 évvel ezelőtt angol órára akarta volna beíratni az anyjuk, biztosan örömtáncot jártak volna, amit két hétig abba sem hagynak. De ők örültek, ha iskolába járhattak és volt mit enniük. Ezen vigyorogtam egyet, félig meddig kínomban. Nem nagyon tudok ezzel mit kezdeni, az én gyerekem ilyen, mit csináljak, na....Üssem agyon, kergessem sodrófával lakásszerte, mert nem akar angolra, sem hittanra járni?? Egy biztos, picit több pénzem marad a karácsonyi shoppingra. És ez is valami....