Igazából még mindig a hitetlenkedés érzése a legerősebb. Valami nagyon fura elmeállapot lehet ez, mert bár az ember nyilván tisztában van vele, hogy a szerette elhunyt, valahogy mégsem sikerül elfogadni. Nem is elfogadni, felfogni. Az suhan rajtam át újra és újra, hogy az nem lehet, hogy meghalt, nem halhatott meg. Mintha valami megmagyarázhatatlan örök élet jellemezné az anyákat. Ez a folyamat nem tudom, mennyi ideig fog tartani, de elvileg ez még csak a gyászfolyamat első lépése...harag, alkudozás, depresszió, elfogadás....
Anyu pénteken halt meg, szombaton reggel a kórházban kezdtünk, hogy elhozzuk a holmiját. Külön nejlonzacskóban nyújtották át az értékeit, tárcáját, telefonját és valahonnan - szerintem az egykori szobájából - rángatták elő táskákba és fekete kukazsákokba tekerve a holmiját. Egy sporttáskája volt, egy nagy szemeteszsák a párnájával és pihepuha takarójával és még egy szatyor, az egész pedig valami gézfecnivel volt összekötözve....Jó, hogy nem öntötték le az egészet mésszel...Tibi magára aggatta az összes táskát, ami időbe telt, mert valamelyik mindig megadta magát és leoldott a válláról, végül miután fogadtuk a nővérke részvétnyilvánítását, távoztunk az osztályról. Mondtam Tibinek a liftnél, hogy remélem, ide soha többet nem jövünk, sem látogatóba, pláne nem betegként.
Persze hétfőn, az első soron következő munkanapon kénytelenek voltunk, hivatalosak voltunk az "irodába", amely 9 órától volt elérhető aznap, és minden munkanapon. Nem volt erőm megkérdezni a nővért, hogy minek kell menni, nem voltam képben, inkább hagytam magam sodródni az eseményekkel. Az irodánál nyitva volt az ajtó és fehér ruhás nők áramoltak ki és be rendszertelenül. Mellettünk 3 méterre egy huszonévesnek tűnő doktornő egyeztetett egy hatvanas pasassal annak az édesapjával kapcsolatban. Én nem értem, miért nem lehet behívni ilyenkor a hozzátartozót és leültetni, beszélgetni vele, miért kell az orvosi szoba ajtajában, de mindegy. Végighallgattuk a pasas aggodalmait, amiket sorra felvázolt, volt amit többször is, ezekre a doktornőnek vagy nem volt megoldása vagy valószínűleg nem is volt megoldás a 80-85 közötti, ágyban fekvő apu esetében. Igazából nem tudom, igyekeztem nem figyelni.
Nem kellett elmondani az iroda dolgozóinak, mi járatban vagyunk, ezek szerint péntek óta más nem halt meg az osztályon. Egyből hívták az orvost, a kezelőorvost, azt amelyiket hétfő estétől (legyünk nagylelkűek,kedd reggeltől) következő hét péntekig nem sikerült elérni sem személyesen, sem telefonon. Kivéve miután anyu meghalt, mert utána hirtelen maga hívta vissza tesómat....Akkor sem engem, bár én voltam megjelölve legközelebbi hozzátartozónak. Az orvos izzadt volt, nagydarab és dadogott. Egyáltalán nem volt szimpatikus, bár erre nem nagyon volt esélye. Ott a folyosón közölte, hogy keringési elégtelenség végzett anyuval és ez meg az meg amaz és hogy sajnálja, részvéte. Persze. Végülis, valahol mindenkinek összeomlik valamikor a keringése, amikor meghal, anélkül nehéz is. Mivel remegett a térdem, nem akartam veszekedni, sem kérdéseket feltenni...Az orvos felvetette, hogy most az van, hogy a törvény értelmében sajnos kénytelenek a boncolást végrehajtani, mielőtt kiadja a kórház anyut, de a hozzátartozónak joga van kérni, hogy tekintsenek el a boncolástól....Mondtam neki, hogy köszönjük, de nem tekintünk el. Ezt nem értette, megakadt egy pillanatra, bámult rám a borjú szemeivel, pedig mintha már indult volna vissza az irodája mélyére. Újra részvétet nyilvánított és távozott.
Én nem állítom, hogy kinyírták anyut a kórházban, de azt igen, hogy nem tettek meg mindent az érdekében. Úgy voltak vele, hogy hány éves is? 82 lesz februárban? Uh, ennyi betegség és nyavalya? Hát majd lesz vele valami. Majd az idő megoldja. Hogy hogy veszi be a gyógyszereit, egyáltalán beveszi -e az antibiotikumot, nem volt annyira fontos téma. Hogy iszik-e, eszik-e, szintén nem. A hozzátartozók tájékoztatása meg aztán tényleg a legutolsó téma volt.
A zárójelentés illetve a boncolási jegyzőkönyv igénylése egy egészen másik épületben volt, így némi habozás után átballagtunk oda. Ja egyébként az iroda dolgozói abszolút segítőkészek voltak, kiderült, hogy igazából csak a korábbi leleteket adták vissza illetve aláírtam egy papírt, hogy nem kérünk a halálesetről táviratot. Ekkor már ültem, mert annyit emlegették a boncolást, hogy megrogyott a térdem és leültem az első székre, ami szembejött.
Szóval átmentünk egy másik épületbe, amely felújított iroda épülete a kórháznak és mind kiderült, itt székelt az egész menedzsment...Van itt ismerősöm, volt kollégám, nagyon reméltem, hogy nem botlunk bele...A hangulat egész Semmelweis-es volt, mármint a filmre gondolok, ódon épület, hatalmas ablakok...mondjuk nagyon másra nem is emlékszem. Valaki eligazított, melyik irodába kell nekünk bekopogni. Ott kaptunk egy nyomtatványt, amit ki kellett tölteni. Nagyjából 3-szor elmondták a dolgok menetét, de nem nagyon emlékszem semmire. Annyi megmaradt, hogy majd postán küldik az eredményeket.
Most a hétvégén kitakarítottam otthon anyunál. Eltökélt szándékom volt, hogy végigsikálom a türkisz fürdőszobát mindenekelőtt. Miközben nagylelkűen adagoltam a vízkőoldót meg mindent, amit lehetett, azon gondolkodtam, hogy évek óta nem takarítottam ki a fürdőszobát, pedig megtehettem volna. Vajon miért nem tettem? Nem volt rá időm? Nem tudom, valahogy eszembe sem jutott. Nem szerettem gyerekként ezt a fürdőszobát, túl nagy volt és télen kifejezetten hideg. Talán teljesen véletlen, de felnőtt életem valamennyi saját tulajdonú fürdőszobája viszonylag pici, a mostani is, egy kád, mosdó, toalett, szennyeskosár és kb ennyi. Vagy ha zuhanykabin, akkor mosógép, szárítógép...Az otthoni, ahol felnőttem, nagyobb volt mint most a két fürdőszobánk összesen. Olyan színű a csempe, mint a Balaton napfényben. Nem kellett egy órán keresztül sikálni ahhoz, hogy beleégjen a retinámba, mégis megtettem.
Folyt köv.
