Hétfő reggel Zalán még mindig lázasan ébredt. Ez aggasztott egy indurka-pindurkát. Hogy indulhatunk el úgy nyaralni, hogy a gyerkőc lázát csak a gyógyszer tartja lenn? Normális ez? Meddig normális? Fogalmam sincs. Jól eltöprengtem magammal. A nyaralást csak nem mondhatjuk le. Annyira nagy gáz nincsen talán. Közben a nappaliban 3-4 bőrönd tátongott és mindenhol ruhahalmok meredeztek. Tiborom természetesen az utolsó pillanatig dolgozott. 10 óra körül felébredt Réka, azaz csak felébredt volna, csakhogy nem tudta kinyitni a szemét. Ne már! Kötőhártya gyuszi? Ezt nem hiszem el! Honnan jött ez most? Főztem volna kamillát, de nem volt itthon. Naná. Hogy is lenne, amikor szükség lenne rá? Felhívtam a doktornőt, hogy mi a helyzet velünk. Ő felajánlotta, hogy bár siet a bölcsődébe rendelni, út közben bead nekünk receptet szemcseppre. Fél órán belül meg volt a recept. A doktornő kellemes nyaralást kívánt. Itt elkövettem egy "major" hibát, nem mutattam meg egyik kölköt sem a doktornéninknek.
Csomagoltam, közben sütit sütöttem a maradék meggyből, hogy egy szem sem vesszen kárba. Reggelit és ebédet készítettem mindabból, ami még a hűtőben maradt, de nem szándékoztunk magunkkal vinni. Közben figyeltem, hogy alakul Zalán láza és Réka szeme. A jobbik határozottan kisebb volt és duzzadt. Elfacsarodott a szívem, ha ránéztem.
Először pakoltam be úgy nyaralásra, hogy nem volt előzetes írásos listám. Sem kedvem, sem időm nem volt ilyet kreálni. Bőröndbe hajítottam, ami eszembe jutott, kb. mint egy fejetlen csirke. Réka a kései reggelije vagy korai ebédje közepén aztán szépen közölte, hogy izé.....fáj a torka.....Na akkor lett kedvem volna bőgni. Már dél is elmúlt, órákkal ezelőtt el kellett volna indulni. Erre itt vagyunk egy lázas gyerekkel, aki antibogyón van és egy másikkal, akin napokon belül szintén ki fog törni ugyanaz a nyavalya. Plusz Tibi, aki ki tudja, mikor ér haza? Gondoltam, vágok magamnak egy szelet meggyes pitét, azzal megvigasztalom magam.......de a sütőt túlságosan korán zárhattam el, a sütemény belseje félig nyers maradt a széleket leszámítva. Söpörtem a kukába, hogy ne is lássam. Mégis mi jöhet még?
Először pakoltam be úgy nyaralásra, hogy nem volt előzetes írásos listám. Sem kedvem, sem időm nem volt ilyet kreálni. Bőröndbe hajítottam, ami eszembe jutott, kb. mint egy fejetlen csirke. Réka a kései reggelije vagy korai ebédje közepén aztán szépen közölte, hogy izé.....fáj a torka.....Na akkor lett kedvem volna bőgni. Már dél is elmúlt, órákkal ezelőtt el kellett volna indulni. Erre itt vagyunk egy lázas gyerekkel, aki antibogyón van és egy másikkal, akin napokon belül szintén ki fog törni ugyanaz a nyavalya. Plusz Tibi, aki ki tudja, mikor ér haza? Gondoltam, vágok magamnak egy szelet meggyes pitét, azzal megvigasztalom magam.......de a sütőt túlságosan korán zárhattam el, a sütemény belseje félig nyers maradt a széleket leszámítva. Söpörtem a kukába, hogy ne is lássam. Mégis mi jöhet még?
Aztán, ahogy lenni szokott, a családfő jelenléte meghozta mindannyiunk lelki békéjét. Közölte, hogy nyugi van és világbéke, vett autópálya matricát, szóval max. 4 órán belül Sümegen találjuk magunkat. Melyik táskát viheti a kocsihoz? Mindet. 31 fokban végre útnak indultunk. Ahogy kigördült az autó a házunk elől, az a csillapíthatatlan érzésem támadt, hogy valamit itthon felejtettünk....1 perc múlva már mindegy volt.
Igazából szuperjó utunk volt. Nem is álmodtam volna, hogy egyetlen megállóval abszolváljuk a Szolnok-Sümeg távolságot (300 km). Valahol a világ végén (egy út menti bozótosban) , még mielőtt az M5-re felgurultunk volna, megálltunk ebédelni és pisilni. Mert bár hivatalosan is felkértem a gyerekeket, hogy ebédeljenek még otthon, kérésemet elengedték a fülük mellett. Indulás után nem sokkal (1 óra kb) persze menthetetlenül megéheztek. A törvény, hogy autóban nem eszünk és nem iszunk, továbbra is érvényben van nálunk. Amíg autók gurulnak az utakon, pontosabban amíg nekünk lesz négykerekűnk, ez nem is fog változni.
Sok panaszom egyébként Rékára és Zalánra nem lehet ennél több. Nem nyafogtak egyfolytában, hogy mikorérünkmároda, mikorérünkmároda.... Udvariasan nézelődtek, Zalán szunyókált, beszélgettünk, zenét hallgattunk. Ha láttam rajtuk az unalom első jeleit, akkor villámgyorsan nyomtam nekik néhány Moha és Páfrány mesét. El sem tévedtünk egyszer sem. Az M7-en később hatalmas zivatarba kerültünk, izgalmas volt, kilométereken át nem sok mindent láttunk a szélvédőn át.....olykor megcsúsztunk a kamionok által vájt nyomvályúkon, amelyek most megteltek vízzel. Ám megbízható autó a mi Tojónk, sikeresen elnavigált Sümeg városáig. Rácsodálkoztunk és hitetlenkedtünk, hogy minden jel szerint 13 fokba érkezünk.
Ahogy kinyitottam az ajtót a szálloda előtt, gyorsan be is csuktam. Hinnye, de hideg lett! 31 fok helyett 13? Elsőre jóleső, frissítő, még élveztük is, de másodikra..... Azért első dolgom volt, hogy a gyerekek bőröndjéből a kardigánokat előcibáljam.
A becsekkolás gyorsan megtörtént, addigra Zalán ismét hőemelkedéssel küszködött és bágyadtan bújt apja vállához. Ismét a földszinten kaptunk szobát, mégis erkélyeset. Hogy nem sokat ücsörögtünk bort szürcsölve ott, nem is tudom, hogy alakult. Talán mert kivételesen termelői bort sem vettünk.
A gyors kicsomagolás kellős közepén Tiborom érdeklődve fordult hozzám, hogy hol talál magának hosszú nadrágot. Te jó ég! Hasított belém a felismerés. Nem csomagoltam neki egyet sem. Oké, és pulcsi? Megint a fejemhez kaptam. Azt sem!!!! Hogy felejthettem el mindezt? Amikor mindig én csomagolok neki. Tény, hogy kértem, pulóvert rakjon be magának, mert nem tudom, melyiket vinné magával, gondolom ez a szolnoki 31 fokban férjuramnak másodlagos kérdés volt. És akkor, bár olyan nagyon sok humortartalma ennek nem volt, Tibire és annak árva arcára pillantva mégis kirobbant belőlem a nevetés. Az az igazi, bepisilős, ágyon fetrengős, fullasztós nevetés. Hogy aztán helyét rögtön elfoglalja a bűntudat és el se engedjen legalább 2 napig.
Igazából szuperjó utunk volt. Nem is álmodtam volna, hogy egyetlen megállóval abszolváljuk a Szolnok-Sümeg távolságot (300 km). Valahol a világ végén (egy út menti bozótosban) , még mielőtt az M5-re felgurultunk volna, megálltunk ebédelni és pisilni. Mert bár hivatalosan is felkértem a gyerekeket, hogy ebédeljenek még otthon, kérésemet elengedték a fülük mellett. Indulás után nem sokkal (1 óra kb) persze menthetetlenül megéheztek. A törvény, hogy autóban nem eszünk és nem iszunk, továbbra is érvényben van nálunk. Amíg autók gurulnak az utakon, pontosabban amíg nekünk lesz négykerekűnk, ez nem is fog változni.
Sok panaszom egyébként Rékára és Zalánra nem lehet ennél több. Nem nyafogtak egyfolytában, hogy mikorérünkmároda, mikorérünkmároda.... Udvariasan nézelődtek, Zalán szunyókált, beszélgettünk, zenét hallgattunk. Ha láttam rajtuk az unalom első jeleit, akkor villámgyorsan nyomtam nekik néhány Moha és Páfrány mesét. El sem tévedtünk egyszer sem. Az M7-en később hatalmas zivatarba kerültünk, izgalmas volt, kilométereken át nem sok mindent láttunk a szélvédőn át.....olykor megcsúsztunk a kamionok által vájt nyomvályúkon, amelyek most megteltek vízzel. Ám megbízható autó a mi Tojónk, sikeresen elnavigált Sümeg városáig. Rácsodálkoztunk és hitetlenkedtünk, hogy minden jel szerint 13 fokba érkezünk.
Ahogy kinyitottam az ajtót a szálloda előtt, gyorsan be is csuktam. Hinnye, de hideg lett! 31 fok helyett 13? Elsőre jóleső, frissítő, még élveztük is, de másodikra..... Azért első dolgom volt, hogy a gyerekek bőröndjéből a kardigánokat előcibáljam.
A becsekkolás gyorsan megtörtént, addigra Zalán ismét hőemelkedéssel küszködött és bágyadtan bújt apja vállához. Ismét a földszinten kaptunk szobát, mégis erkélyeset. Hogy nem sokat ücsörögtünk bort szürcsölve ott, nem is tudom, hogy alakult. Talán mert kivételesen termelői bort sem vettünk.
A gyors kicsomagolás kellős közepén Tiborom érdeklődve fordult hozzám, hogy hol talál magának hosszú nadrágot. Te jó ég! Hasított belém a felismerés. Nem csomagoltam neki egyet sem. Oké, és pulcsi? Megint a fejemhez kaptam. Azt sem!!!! Hogy felejthettem el mindezt? Amikor mindig én csomagolok neki. Tény, hogy kértem, pulóvert rakjon be magának, mert nem tudom, melyiket vinné magával, gondolom ez a szolnoki 31 fokban férjuramnak másodlagos kérdés volt. És akkor, bár olyan nagyon sok humortartalma ennek nem volt, Tibire és annak árva arcára pillantva mégis kirobbant belőlem a nevetés. Az az igazi, bepisilős, ágyon fetrengős, fullasztós nevetés. Hogy aztán helyét rögtön elfoglalja a bűntudat és el se engedjen legalább 2 napig.
